Negyvennyolc lettem én, s még minden meglepetés. Még nem tudnám veretes, nagyívű művekben összefoglalni mindazt, amit tapasztaltam. Se verssorokra, se aforizmákra nem futja. Manapság inkább élni szeretem az életet, és nem rögzíteni, formálni. (Vö. Woody Allen bon mot-jával: Én úgy szeretnék halhatatlan lenni, hogy nem halok meg.)
Annyit viszont már tudok, hogy szenvedély nélkül nem érdemes. Ez a kenőanyag, amely olajozottá teszi az élet néha éles, néha elakadó fogaskerekeit. Így aztán magamban lazán kétfelé osztottam az emberiséget: azokra, akik képesek meglelni a mindennapjaikban, és azokra, akik nem. Én olyan családból származom, ahol szinte mindenki szenvedéllyel élte meg a szenvedélyét. Apám horgászni szeretett, anyám utazni, anyai nagyapám meg a gyűjtők szenvedélyét görgette maga előtt. Pechére ez épp egy olyan diktatúrában teljesedett ki, ahol nem sok mindent lehetett kapni a megkeresett pénzért. Nem voltak galériák, aukciók, így az úgynevezett konszignációkban vásárolt. Leginkább azt, amit más beadott. Protekciója volt, így az elsők között szóltak neki, ha valami értékes, vagy annak tűnő tárgy érkezett. Így gazdagodott indiai padlóvázákkal, mindenféle réz dologgal, később festményekkel, domborművekkel, bármivel, ami a tartósság és a szépség ígéretében fürdött. Ezekben a műtárgyakban találta meglelni mindazt, amit az államosítás elvett tőle: biztonságot, a birtoklás önző, ám bizsergető érzését és az elveszett polgári élet illúzióját. A szenvedélyében azonban nem ismert pardont. Egyszer Konstancán nyaraltak nagyanyámmal, de már az első nap észrevett valamelyik ottani konszignáció kirakatában egy rézmecsetet. Élethű makett volt és hatalmas. Később teljesen elfoglalta a tágas nappali egyik sarkát. Annyira megtetszett neki, hogy mire nagyanyám levegőhöz jutott volna, már meg is vette. Ezzel viszont elment a nyaralásra szánt összeg java része is. Két napig a Wartburgban aludtak a kinézett szálloda helyett, hátha meg lehet menteni a nyaralást. A tengerért meg elvileg nem kell fizetni. A harmadik napon végül mégis feladták, és hazaindultak: nagyanyám duzzogva, nagyapám pedig boldogan, mert újabb értékes darabbal gyarapította gyűjteményét. Azt már nagyanyám nem mesélte, de sejtem, hogy ekkor inoghatott meg leginkább köztük a házasság néha szűk intézménye.
Én már csak csodálni tudtam azt a mecsetet. Mesebeli volt, és külön engedéllyel ki-be nyitogathattam a templom kapuját, beleshettem a benti díszes, aranysárgán ragyogó terembe. Még egy kis török (piros fezt viselt és fekete kaftánt, az arcát parafadugóból faragták ki) is állt a tornyában, kezét a messzeség felé nyújtva ki. Valamelyik nap került elő a filléres emlékeim közül. Elvileg én örököltem a mecsetet, mégsem tudnám most megmondani, hogy hol lehet. Talán betudható ez annak is, hogy gyermeki énemen és nagyapán kívül senki sem rajongott a porfogó makettért. Talán annyit sem ér, mint amiből csinálták, mondta apám velősen.
A gyűjtők szenvedélye viszont végérvényesen rám ragadt. Nem a két lányára és a másik két unokára, hanem rám. Így aztán gyűjtöttem rágópapírt, sörös- és cigarettadobozokat, bélyegeket (ebbe is nagyapám vezetett be), aztán végül megállapodtam a könyveknél. Könyvalkoholista lettem, ahogy nagyanyám jegyezte meg egy ízben szakértő szemmel, mert a zsebpénzem és diákösztöndíjam jelentős részét könyvekre költöttem. Később, amikor a lehetőségeim valamennyire megengedték, a kortárs rézkarc felé fordultam. Ha nagy ritkán veszek valamit, mindig nagyapám vigyorog bennem elismerően, hogy lám, mégsem ment kárba az a régi nyaralás. Valaki tovább viszi az ő csendes őrületét.
Az elmúlt időszakban pedig Dusit figyeltem árgus szemmel, hogy vajon megjelennek-e a szenvedélyre – bármilyen szenvedélyre – utaló jelek. (Jó kérdés, hogy vajon a gének vagy a nevelés felelős-e a kialakulásáért.) Nem kellett sokáig várnom. Az elmúlt hónapban fejest ugrott a papírrepülőkbe. A hajtogatásba. Már legalább három szemeteszsáknyi (120 liter) repülő gyűlt össze, a nappali egét rendszeresen hasítják az új és új darabok, s azt, amit én verejtékezve, fél óra alatt hajtogatok össze, ő pár perc alatt letudja, kábé úgy, hogy oda se pillant a monitorra. Kénytelenek voltunk tizenöt lapra redukálni a napi adagot, de valamilyen trükkel folyton túllépi a kvótát. Hajtogat bumerángos repülőt is, és minden nap elújságolja, hogy a világrekordot (68,9 méter) egy John Collins tervezte darab tartja. A tervező állítólag ezer dollárt is felajánlott annak, aki megdönti a rekordját. Nem azt mondom, hogy majd mi leszünk azok, de Dusi személyében erős kihívója támadt. Már ami a szenvedélyt illeti, ami nélkül egy méterre sem szállna a repülő.
A család nőtagjai derűvel vegyes aggodalommal szemlélik mindezt (mi legyen a sok hátrahagyott repülővel, ami voltaképpen szemét, kérdik, mert ők is, akárcsak nagyanyám, a lehető legpraktikusabb oldaláról közelítik meg a dolgot), csak én biccentek elégedetten, miközben nyugtalanságot színlelek. Ők még csak sejtik, de én már tudom: az elégedett, megélt élet felé repítik ezek a törékeny szerkezetek. Soha le nem írt világrekordok felé.
