Ah, mily gyönyörűk újabban a magyar nők, férfinyarunknak ezek a kinyílt rózsái és veres tulipánjai! Felhő úr ezzel a ténnyel eddig is tisztában vala, ám rendszeres budapesti sétái alkalmával újabban azt a megfigyelést tevé, hogy a magyar hölgykoszorú szebbnél-szebb virágai egyre ragyogóbbak. In primo arra gondolt, hogy e visum oka az ő deresedésével magyarázandó, azaz tehát korban távolodván e virágos kerttől, egyre tüneményesebbnek látja az ő számára elérhetetlen productumokat. Ám a női nem hosszú és elmélyült observálása közben rá kellett jönnie, hogy az ok nem őbenne vala, hanem abban a maszkban, melynek obligatorius viselésére emberi fajunkat virus-bacterialis okok az élet megóvása érdekében az elfolyt hónapok alatt kényszeríték. És hölgyeinknek felettébb jól áll az a maszk! Ah, mily gyönyörűk a magyar nők, mikor fedetlen szemük megvillan!
Felhő úr eleddig csak a mohamedán asszonyok esetében tanulmányozhatá azt a különös jelenséget, hogy a férfi-publicum pimasz szemei elől a női substantiát eltakaró kendő az ab ovo magicus szemeket mennyivel ragyogóbbá, titokzatosabbá és lángolóbbá változtatja. Ah, ti szegény mohamedán nők! Ti, kik a hím dominantia bilincsét felvilágosult századunkban még mindig hordozátok, talán ez a reátok kényszerített rejtőzés, ez a vallási salvaguardia az oka annak, hogy nektek, a Közel-Kelet asszonyainak tekintete oly feltűnően tükrös! Hiszen életetek századok óta megveszekedett hím-tyrannusok determinálják, szépségetek manifestatiojára nem is marad egyéb possibilitas, mint meztelen szemetek tüzes villogtatása. Ezért oly mélyek és tartalmasak azok a női szemvilágok, melyekbe aztán az óvatlan férfilélek úgy elvész, miképpen Odysseus máskor oly prudens és circumspectus esze a túlvilági szirének veszedelmesen csalogató zúgásába belehabaradtatott!
E gondolatoktól kísérvén, sőt, gyötörtetvén sétált Felhő úr a pesti belvároson át, hogy meglátogassa kedves helyét, az Írók Boltját, és sétája közben a nőket nézegette, a Jó Isten virágos kertjének ezeket a szépséges virágszálait, és némelyiknek még utána is fordult, és ha szerét ejthette volna, bizony le is szakította volna őket egyenként. Hiszen minő hiányosan öltözött magyar sellők úsztak a pesti utcákon! Felhő úr elragadtatva nézte a természetnek ezeket a csodálatos teremtményeit, akik a Jó Isten létezésének élő és közöttünk járó, eleven argumentumai, és mintha az élet egy hatalmas és színes jelmezbál volna, ezek a visendus pesti sellő-angyalok mind maszkot viseltek! Mintha azt akarták volna vele symbolizálni, hogy habár az élet megfejthetetlen mysterium, ők – ú. m. a világnak ezek a rejtélyes pap-női – a kereső férfilélek számára örömmel nyújtanak beavatást ebbe az örök mysteriumba.
Felhő úr álmélkodva gyalogolt tehát az Andrássy úton, és szándékosan lassította lépteit, hogy sétája minél tovább tartson. Ám egyszer csak elfogytak cipője alól a méterek, és odaérkezett az Írók Boltjába, ahol már a dédapja is törzsvendég vala, igaz, amikor a megboldogult ős-Felhő ezt a helyiséget látogatta, a japáni motívumokkal díszített falak között még nem könyvespolcok, hanem kávéházi asztalok álltak, friss zsemlye-halmok illatoztak, pörkölt kávé illatát sodorta a szél, és amikor a megboldogult ős-Felhő feketét rendelt, bizonyos lehetett benne, hogy Adolf úr, aki neki kedves embere volt, el nem mulasztja a pincért figyelmeztetni, hogy a Felhő úr számára egy darabka vajas kiflit is tegyen a csésze mellé, mert az üzletvezető úr tudta, hogy a nagyságos úr gyomorbajos, és a feketét üres gyomorra meg nem ihatja. Igaz, Adolf úr nem csak Felhő úr dédapjáról rendelkezett ilyen belső informatiokkal, hanem mindenkiről, aki a kávéházba a lábát legalább hetente kétszer betette.
Felhő úr belépett hát az Írók Boltjába és otthon érezte magát azonnal, s mintha vérében ott lüktettek volna a valahai dédpapa emlékei, olyan nostalgicus hangulat rohanta meg, hogy le kellett ülnie az egyik székre. Aztán összeszedte magát, mert eszébe jutott, hogy miért jött: a Magyar sellőért, amelynek címlapján egy félmeztelen hableány hárfázik. A regény szerzője egy bizonyos Darvasi úr vala, akit Felhő úr egyszer személyesen látott a Szent István körúton : az író borostás volt és borzas, és száját keserűen beharapva ment, de a szeme tűzben égett. Ki tudja, tán éppen magyar sellőket látott az utcán, és reájuk nézett oly égő tekintettel - nem tudni. Felhő úr tehát ott állott a boltban, kezében az említett könyv, s miközben a borítón a félmeztelenül hárfázó hableányt nézte, nem értette, hogy mi olyan furcsa rajta.
Nem, nem az, hogy uszonya van és kezében hárfát penget.
Más volt vele a baj : nem volt rajta maszk.
Oh, jaj, öregszem, dünnyögé maga elé Felhő úr. És amint körülnézett, már nem könyvespolcokat látott, hanem kávéházi asztalokat, orrát frissen pörkölt kávé illata csapta meg, és eszébe villant, hogy mielőtt a feketéjébe belekortyolna, harapnia kell egy darabot abból a kifliből, amit Adolf úr jótékony figyelme juttatott az asztalára.
