A hold halántékából vörös vér foly
s gőzében, mely elállja az utat
a halál kapja hazámat derékon.
Az ezerkilencszáznegyvennégyes év magyar költészetével foglalkozom. Arra gondoltam, nem ártana alaposan utánanézni, mit hoztak létre a magyar költők abban a háromszázhatvanöt napban. Hogy mi jelent meg az akkori lapokban, és mi maradt kéziratban. Milyen verssoroknak örvendett az olvasóközönség, és milyenekről nem szerzett tudomást. Hogy mi járt a költők fejében, és mit akartak közölni az olvasókkal. A fenti sorokat érdekes módon kinyomtatták, megjelenhettek. Dudás Kálmán egyik verséből valók. A költő Kishegyesen született ezerkilencszáztizenkettőben. Azon magyar költők közül, akik negyvennégyben verset írtak, és versük fennmaradt, ő a legdélibb születésű. Jugoszláviában nőtt fel, Zágrábban diplomázott gyógyszerészként. Költeményeit nemcsak bácskai, hanem magyarországi és erdélyi lapok is közölték. Átvészelte a háborút, de negyvenhétben elhagyta szülőföldjét, onnantól Budapesten élt.
A legészakibb születésű költő, Mécs László negyvennégyben az ország egyik legismertebb, legnépszerűbb költője volt. Ezernyolcszázkilencvenötben jött világra Hernádszentistvánban, egy Kassa fölötti faluban. Szülőföldjét az első világháború után Csehszlovákiához csatolták. Királyhelmecen végezte papi szolgálatát. Érthető tehát, hogy örült a Hitler kegye folytán adódó határrevízióknak. Örömmel fogadta a negyvennégy márciusi német bevonulást, majd a Sztójay-kormány intézkedéseit. Április ötödikétől a zsidónak minősülő emberek nem léphettek ki otthonukból sárga csillag nélkül. Mécs László ekkor örvendezett így, összefüggést feltárva a tavasz, a feltámadás és a kedvére való „társadalmi megújulás” között:
Szemnek Szépség kell, szívnek Jóság.
Jézust a Földről cenzurázta
a tél-kemény alávalóság:
a sírba dugta egy garázda
érdek-csoport, hogy szent varázsa,
embertavaszt gyujtó parazsa
s minden csodája véle halna!
Mi vaksibb, mint önzők uralma?
Mert harmadnap fölkelt a Jóság,
sebei égtek mint a rózsák,
minden szava, minden csodája
útban van mindig minden tájra,
átütnek az önzés uralmán,
lejárt eszmék, korok unalmán!
Föltámadásról zeng a dal ma:
jön, jön a Jóság forradalma!!
Azért irányult a figyelmem ezerkilencszáznegyvennégy magyar költészetére, mert jó ideje annak az évnek a történéseit kutatom, és arról írok. Szeretnék közel férkőzni az akkor élt emberek érzéseihez és gondolataihoz. Nem hiszem, hogy mindent megtudhatok, de szeretnék minél többet megtudni erről.
Kiindulásként feltételezhetjük, hogy Magyarországon senki sem nőhetett fel legalább néhány szakasznyi magyar vers megismerése, megtanulása nélkül. Vegyünk egy csendőrt, egy keretlegényt, egy nyilas suhancot: az ő elméjükben is akadt elraktározva néhány magyar verssor. A Nemzeti dal és a Családi kör, a Szózat és a Himnusz összekötötte az akkor élt embereket. Még a legszegényebbeket és a leggazdagabbakat is összekötötte egymással, és az úgynevezett „őskeresztényeket” is összekötötte a „sárga csillag viselésére kötelezett személyekkel” – legalábbis elvileg.
A magyarok tisztelték és szerették a költőket, és a költők tisztelték és szerették a magyar népet. Hogy aztán mi következik ebből a sok szeretetből és tiszteletből, azt szeretném látni.
Legtöbbet magukból a versekből lehet megtudni, természetesen, de érdekesek a körülmények is, amelyek közt megíródtak és megjelentek. Már amelyik megjelent, hiszen, tudjuk, voltak költők negyvennégyben, akiknek művei nem jelenhettek meg nyomtatásban, ők csak féltve őrzött noteszükbe rótták soraikat, és, tudhatjuk, volt olyan notesz, amely hónapokkal a költő halála után, a rögök alól került elő. Más noteszek viszont örökre elvesztek. A költőkkel együtt enyésztek el.
A versek nemcsak összekötik az embereket, hanem el is választják őket. Ez így van még akkor is, ha a költő nem akar semmi mást, csak gyönyörködtetni: ha egyfelől lesznek olvasói, akiknek esetében erőfeszítései sikeresnek bizonyulnak, és másfelől lesznek, akiknél nem, magyarán, akiknek nem tetszik a verse, akik nem értik, nem találják se szépnek, se eredetinek, akkor a különböző csoportokhoz tartozók hajlamosak lesznek idegenként tekinteni egymásra. Idegenebbként, mint annak előtte. Akár egyetlen költő, egyetlen vers is közelebb hozhat embereket egymáshoz, másokat viszont távolabbra taszíthat a másiktól.
Világos, hogy azok a versek, amiket a magyar költők ezerkilencszáznegyvennégyben írtak, annyira széttartó eszmények jegyében keletkeztek, hogy sok esetben egyszerűen összeférhetetlenek egymással. Egymás közelségében szerepeltetni Alföldi Gézát és Zelk Zoltánt, Mécs Lászlót és Áprily Lajost, Erdélyi Józsefet és Radnóti Miklóst abszurd. Másrészt viszont azok a versek tényleg megíródtak, és ugyanazon a nyelven íródtak meg, többé-kevésbé ugyanazokból a hagyományokból sarjadtak ki, mint ahogy az is biztos, hogy most, háromnegyed évszázad elteltével is befogadhatók az akkor írott versek, ugyanúgy lehet őket szeretni vagy viszolyogni tőlük, mint keletkezésük idején. Működésbe léphetnek, akár a gránátok és bombák, amiket akkor szórtak szét, és valamiért nem robbantak fel, ma viszont, ha előkerülnek, akár rombolhatnak is.
Nem mintha ez nem lenne rendben. Ahogy hatástalan lőszert, úgy hatástalan verset sem érdemes gyártani. Amivel nem azt akarom mondani, hogy csak azok a versek érnek valamit, amelyek pusztításra képesek.
Lőrincz László Sepsiszentgyörgyön született ezerkilencszázhuszonegyben, keletebbre minden más, negyvennégyben alkotó magyar költőnél. Öt perc az udvaron című verse rangos lapban, az Erdélyi Helikonban jelent meg.
Léceskertünknek vékonyka ágán
forog a tök.
Valaki bántja. Talán a szél volt.
Huncut kezére reáütök.
[...]
Murkot és tormát vertek a földbe.
Angyalok titka!
Ásóra dűlve nagyanyó görnyed,
gyengén lazítja.
Fáskamra ajtó lógósra tárva,
csattog a fejsze s bogba sikolt,
fejét egy pulyka magasra kapja
s ijedten nézi: vájjon ki volt.
Nagyocska gyermek bámul az égre.
Ez én vagyok.
Szemében álom s ibolya kékje
fázik s vacog.
A huszonhárom éves fiatalember röviddel később szovjet fogságba esett. Negyvenhétben, szabadulása után Magyarországon telepedett le. Azután pedagógusként vált nevezetessé, nem költőként. Ha ezzel a tudással nézzük az Öt perc az udvaront, búcsúzkodásnak láthatjuk.
Minden más akkori költőnél nyugatabbra, Gyepűfüzesen született Hajnal Anna ezerkilencszázhétben. Elvettek tőlem című verse keletkezése idején nem jelenhetett meg. A költőnő zsidó származású volt. Férjét munkaszolgálatosként dolgoztatták.
Elvettek tőlem, édes ég,
méznél is édesb édesség.
Mióta szivem nem vidult,
kökörcsin napon elvirult,
az őszirózsa hóba fúlt.
[…]
Lám, nálad nélkül a világ,
sivatag, sziklás tarkaság,
ibolyavörös, mint a láz.
Hever a sárga oroszlán
kiégett sziklák oldalán,
nagy nősténye is jön, talán.
Vörös-aranyszin tigrisek,
fekete fénnyel selymesek,
ásítanak, lefekszenek.
Felrettenek az ágyamon.
Hideg siklás a hátamon,
hideg gyűrűkben reszketek,
derekam jéggé dermedett,
keblemen kígyófej sziszeg.
Leng, piros nyelve ki-bejár,
keblem fölött a vad halál,
szivem ha jár is, alva jár.
A jeges gyűrü hogy szorít!
Bordám ropog, szívem vonít,
tedd haló számra ajkaid…
Hajnal Anna a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Tehetségét Babits Mihály is nagyra tartotta.
Ha a legnyugatibb költő nő volt, meg kéne nézni, ki volt a legkeletibb költőnő, gondoltam.
Az eredmény – számomra legalábbis – meghökkentő és tanulságos egyszerre. A negyvennégyben verseket író és azonosítható adatokkal rendelkező nőnemű költők közül Szabó Magda született legkeletebbre: Debrecen, ezerkilencszáztizenhét. Debrecentől Sepsiszentgyörgyig óriási nagy a tér, számos költő szülőhelye, akik közül többen is elsőrangúak, de nő egy sem akadt köztük.
Jóllehet Szabó Magda utóbb próza- és drámaíróként lett sikeres és világszerte ismert, költőként indult. Nagyon is meggyőzően. Álljon itt Vagy üldöző, vagy üldözött című három szakaszos versének utolsó szakasza:
[…] Elvettek tőled valamit?
Önmagad visszakaptad.
Vagy üldöző, vagy üldözött:
nem ismer mást e korszak.
Légy üldözött, hogy véredért,
ne vétkedért sikoltsak!
Az ország közepéhez legközelebb Alföldi Géza jött világra: Cegléden, ezerkilencszáznyolcban. És éppen ez az év, ezerkilencszáznegyvennégy Alföldi Géza életének izzó középpontja. Ekkor szalad ki tolla alól főműve, a Szálasi Ferenc tiszteletére szerzett A vezér! is.
[...] ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána,
s ha fejjel vezet
a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,
nem keresed, mit és miért akarhat,
csak úgy érzed, nincs más, aki
jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud,
s szentül hiszed beváltja, amit ígér,
s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,
nevével ébredsz, nevével alszol este,
nélküle nem látod a jövőt szépnek,
benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,
s úgy érzed, meghalni érte
a legszebb álommal felér!
Akkor, Testvér, tudd meg, Ő a: Vezér!
Alföldi Géza tanúságtétele hozzásegít, hogy megértsük a vezér iránti rajongást meg a mindenkori rajongókat is.
