„Kunstreisen: ez a műfaja ennek a könyvnek, kedves olvasó” – igazít el bennünket új műve elején a rendkívül sokoldalú, költő-műfordító-irodalomtörténész Csehy Zoltán, nem hagyva kétséget afelől, mire számíthatunk: utazásokra a művészet jegyében, méghozzá Svájcban, egy féléves ösztöndíj keretében.
A kantonok országáról, valljuk be, mindenekelőtt a pedantéria, a gazdagság, a józan praktikusság, a liberális pénzintézetek és a multifunkcionális zsebkések jutnak eszünkbe. Tell Vilmos és Kálvin. Első gondolataink között tehát aligha szerepelne az, hogy Svájc a magas művészetek kitüntetett helyei közé tartozik. Műve bevezetőjében a szerző is épp ennek jegyében idézi Oscar Wilde szarkasztikus jópofaságát: „Svájc semmi mást nem adott a világnak, csak kiváló pincéreket és teológusokat.”
A sztereotípiánk azonban egyszerűen – tévedés.
Csehy Zoltán könyvében ugyanis kimeríthetetlen bőséggel követik egymást az állandó és időszaki kiállításokról, múzeumokról, koncertekről szóló beszámolók. Úgy tűnik, nincs az a sosem hallott nevű kisváros, amely ne lenne a művészetek barátja, amelyben ne létesítettek volna valamilyen emlékhelyet, amelyben ne szerveznének fesztivált az egykoron ott megfordult híresség tiszteletére. „Svájc importálja a világ agyát, magába építi a világ művészetét, tudományát.”
A szerző programjai között a képzőművészet dominál. A tárlatok alkotói között Svájchoz szorosabban kötődő világnagyságok (Giacometti, Klee), művészettörténeti jelentőségű mesterek (Francis Bacon, de Chirico, Nádler), a maguk korában szenvedélyes vitákat provokáló figurák (Beuys) és kevésbé ismert, extravagáns csodabogarak egyaránt szerepelnek. A névsor méretei és arányai kifejezetten impozánsak, szinte egy modern képzőművészeti bédekkert kínálnak az olvasó számára. (Egy-egy szofisztikáltabb műalkotás leírása, értelmezése igazi verbális kihívást jelent. A szerző – olykor kifejezetten költői sűrűségű – szövegalakítása azonban magabiztosan uralja témáját.)
Az irodalomban is a helyi kötődésű hírességek (Thomas Mann, Dürrenmatt) kapnak kiemelt szerepet. Nádas Péter egy fotókiállítás képeit értelmezi, Esterházyt pedig kiemelkedő mentalitásbeli és stiláris mintaként idézi a mű. A zenét operaelőadások (Mozart: Idomeneo), koncertek (Heinz Hollinger, Ligeti, Kurtág) reprezentálják.
A megidézett műélmények összességét mintegy keretbe foglalja az a gyakran visszatérő motívum, hogy a szerző az utazása során éppen Ovidiust fordít, nyomatékosítva ezzel is a kultúra – klasszikus és modern – szerves egységét.
A kötetben időnként a tágabb értelemben vett kultúra is roppant fontossá válik. Az egyik fejezet részletesen bemutatja például a zürichi Pride önfeledt kavalkádját, a rendezvény a szabadság és a tolerancia példájaként szembesítődik a kelet-európai (a magyar) bornírtságok konkrét eseteivel. Persze, a szerző – felvidéki lévén – a haladó tanfolyamot is elvégezte a kisebbségi lét próbatételeinek kötelező kurzusán. Mértékadó sejtése szerint a svájci magyarság „sokkal dinamikusabban fejlődik majd egészséges kisebbséggé (és még csak annak se fogja érezni magát), mint a szlovákiai (felvidéki) magyarság, és előbb-utóbb létszámban is megelőzi azt, nem csak életminőségben, kulturális kilátásokban”.
Csehy Zoltán új könyve magas intellektuális szintű, ám egyszersmind igen szórakoztató szellemi-művészeti kalandozásra invitál bennünket. Olvasójához fűződő viszonyában a szerző közvetlenségre törekszik, ezt sugallja a kötet – veretes svájci németségű – címe is, mely magyarul nagyjából azt jelenti: szevasz!
Infó: Csehy Zoltán: Grüezi!, Kalligram, 2020
