jótékonyság;portré;

- Amerika Kapitány ételt oszt

Azonnal fölajánlja, hogy meglátogat. Épp hálálkodni kezdenék, amikor hozzáteszi: ezzel én teszek szívességet neki, mert koronavírus ide vagy oda, ő szeret csatangolni, és ha napközben nem érzi magát elég hasznosnak, este nem tud nyugodtan aludni.

Belépője roppant hatásos – friss citrusillat lengi körül, maszkja stílusosan keki színű, és az arcán lévő csinos kis heg valójában smink. Nem titkolja, nála a napi szeánsz része, hogy részletekbe menően megkomponálja a külsejét. Lezavarja a reggeli edzést (kétszáz fekvőtámasz, kétszáz felülés, kétszáz húzódzkodás a galériába kapaszkodva), majd egy órán át gusztálgatja, milyen fazont öltsön aznap. A fogasokra akasztott jelmeztár kifeszített köteleken függ, szekrény nincs, el se férne a hét négyzetméteres, galériás bérelt üzlethelyiségben, ahol lakik.

A mai szerkó amerikai ejtőernyős-egyenruha, a zubbonyt turkálóban találta, 1954-es gyártmány, a nadrág katonai boltból való, a hóna alatt viselt pisztolytáskát maga fabrikálta – ecseteli lelkesen. Civil öltözéke nincs? – kérdem tőle. „Nem sok, de ami van, az is retro. Én retro pasi vagyok. Mintha a lelkem megrekedt volna az ötvenes-hatvanas években, amikor még nyakkendőt hordtak a férfiak, és a jobb neveltetésűek nem emeltek kezet a nőkre. Tudom, hogy nem kéne kirívóan öltözni az utcán, de nem érzem magam otthonosan, ha beleolvadok a tömegbe” – válaszolja.

Maczik Máté tizennyolc éves volt, amikor négy éve egy szál táskával eljött otthonról. Kilógott a családból, nem volt bigottan vallásos, mint ők, a „filmnél dolgozott”, sokszor a gimnázium rovására – egy órát kapott rá, hogy összepakoljon. Fél évig parkokban, erdőkben lakott, szigorúan Budán. Nem rítt le róla, hogy hajléktalan, sokan szóba elegyedtek a tiszta arcú, jó modorú fiúval, sokan segítették, ennek köszönhette, hogy a forgatásokra mindig frissen borotválva, lezuhanyozva érkezett meg. Máté statisztál és kaszkadőrködik. Imádja a pörgést, a színészkedést, órákig tud anekdotázni egy-egy filmezésről, ha hagyják. Megtudom tőle, hogy manapság azokat is kaszkadőrnek nevezik, akik például harci tömegjelenetekben szerepelnek. És már meséli is, hogy tavaly télen csúfos vereség után menekülő római légióst alakított, bőrig áztatta az esőgép, és herén szúrták egy kelléklándzsával.

Február közepén még forgatott, aztán a vírus mindent befagyasztott. Illetve nem mindent, mert továbbra is hetente adott vérplazmát, ennek hétezer forintos díjából tartotta fenn magát úgy-ahogy. A pénztelenség régóta hűséges társa, viszont pár hét múlva agyára ment a tétlenség. Már tudta, hogy a tartozása miatt kikapcsolják a netet, de a net utolsó lehelete mintha neki üzent volna: önkénteseket kerestek egy zuglói ételosztáshoz. Megbeszélte a szervezőkkel, hogy az első napon Amerika Kapitánynak öltözik, ám ekkora sikerre nem számítottak. Így történt, hogy a karantén hosszú hetei alatt valószínűleg ez volt az ország egyetlen helye, ahol az ételcsomag mellé műsor is dukált. „Próbáltam oldani a feszültséget, mert ételért sorba állni senkinek sem jó, különösen akkor, ha eddig soha nem kényszerült rá. Tanulságos volt látni, hogy vészhelyzetben az emberek hányféle módon tudnak küzdeni, kompenzálni azért, hogy valahogy megőrizzék a méltóságukat” – foglalja össze az elmúlt hónapok benyomásait. Amúgy nem tartja magát különlegesnek, szerinte ez volt a legkevesebb, amit megtehetett. De azt mondja: ha tehetné, sokakat szembesítene azzal, hogy az önzetlenség használati útmutató lehet egy minőségibb élethez.

Röhrig Géza a Sorstalanság első fejezetét, Ónodi Eszter József Attilát és Závada Pált, Lovasi András az Anyám tyúkját szavalja és tarol a Csuja Imre-féle Babits-vers. A karantén és a digitális oktatás „mellékhatásaként” hiánypótló irodalmi érték született: a kötelező irodalmi művek hallgathatók meg első osztálytól az érettségiig színészektől, zenészektől, de még református püspöktől is.