„Ez csak átmeneti, a járványnak vége lesz. Nem tudom befolyásolni mások érzéseit, viselkedését és gondolatait, magamra vonatkozóan viszont dönthetek. Képes vagyok megküzdeni a helyzettel” – ilyen és ehhez hasonló, pozitív töltetű mondatokat ismételnek klinikai szakpszichológusok, miközben a kliensek ütemesen, felváltva kocogtatják maguk előtt összekulcsolt kezükkel hol a jobb, hol a bal vállukat. Az otthon elvégezhető, stresszcsökkentő gyakorlatot a Rehab Critical Mass (RCM) múlt heti rendezvényén tanították meg bárkinek, aki belépett abba az EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing – vagyis szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás) speciális traumafeldolgozó módszerre épülő online csoportba, ahol kifejezetten a vírus okozta félelmekre és stresszre reagáltak a hétköznapokban is használható módszerrel. A technika segít a járványhelyzet által okozott vagy annak következtében kialakult negatív, túlzó, diszfunkcionális gondolatokat egy reálisabb irányba terelni, így elviselhetővé csökkenteni a stresszt. Bár a módszer valóban működik, ezt mi és mások is megtapasztalhattuk, sajnos nagyon kevesen érdeklődtek az egyedülálló lehetőség iránt.
A Rehab Critical Mass civil kezdeményezés célja az volt, hogy a karantén ellenére is utat találjanak a rászorulókhoz, a szokásos felvonulás helyett ezért a Zoom internetes alkalmazáson keresztül bárki beléphetett a bipoláris zavarral vagy más mentális betegséggel élők, az amputáltak, a Suhanj!, a Kék Pont vagy akár a függők és szenvedélybetegek szobájába, ahol szakértők bevonásával folytak támogató beszélgetések. Aki nem akarta vállalni a nevét vagy az arcát, akár anonim módon is csatlakozhatott, többen így figyelték, hogy mi zajlik éppen. Az ötlet remek, a megvalósítással sem volt probléma, mégis, a Zoom-szobákban időnként több volt a segítő, mint a segítségre szoruló. A függők hozzátartozóinak támogatást nyújtó Kék Pont Alapítvány szakembereit például mindössze egyetlen ember kereste fel. Sőt, a járvány teljes ideje alatt is csupán egyetlen új ember jelentkezett a hozzátartozókat támogató, egyébként 8-10 fős online csoportba.
Változásra várva
Úgy tűnik, akiknek igazán nagy szüksége lenne a támogatásra, a fogyatékkal élők, függők, mentális betegek, bántalmazottak vagy az amputáción átesett személyek még nincsenek felkészülve az online részvételre és arra, hogy feltegyék kérdéseiket, megosszák történeteiket. Pedig enélkül nehéz bármiféle változást elérni.
„Sajnos a Zoom-szobák nem voltak zsúfoltak, magam is azt érzem, hogy a 200 fős részvétel nagyon kevés, sokkal többre számítottam. Bennem is motoszkál a kérdés, hogy a szégyenlősség miatt nem fordulnak segítségért azok, akiknek kellene, vagy még a felismerésig sem jutnak el, hogy erre egyáltalán szükségük lenne?” – elmélkedik Surányi Judit szociológus, kulturális antropológus, a Rehab Critical Mass főszervezője. Az alacsony részvétel ellenére ő nem csüggedt, hangsúlyozza: a kezdeményezés egyik célja az volt, hogy az emberek megismerjék azokat a szervezeteket, alapítványokat, ahová segítségért fordulhatnak, a Rehab Critical Mass oldalán éppen ezért továbbra is megtalálható a résztvevők bemutatkozó videója, míg az RCM Facebook-oldalán elérhetőséget is találni hozzájuk. „Ha tudnak róla, hogy hol lehet segítséget kapni, talán később könnyebben oda fordulnak azok, akiknek erre szükségük van. Persze az is lehet, hogy az emberek nem értik, hogyan működnek ezek az online chatszobák. Az infokommunikációs akadálymentesítés is eseményünk tervezett célkitűzése volt, végül is valahol el kell kezdeni” – mondja.
Bátor úttörők
Az „Élet az amputáció után” szobába alig-alig lépett be segítségre szoruló ember. Rucz Éva, aki érintettként és segítőként is jelen volt, úgy véli, erről nem szeretnek beszélni az emberek, és a többségi társadalom sem elég nyitott a fogyatékkal élőkkel szemben. A fővárosban ugyan valamennyivel jobb a helyzet, de vidéken „nagyon le vagyunk maradva”. Neki 2015-ben, 42 éves korában betegség miatt kellett amputálni a jobb lábát. „Fontos lenne beszélni az amputáció utáni életről, hiszen minden megváltozik, új célokat kell/kellene találni. Ez nem egy olyan állapot, amit szégyellni kellene, így is teljes értékű emberek vagyunk” – mondja.
Voltak olyan szobák is, amelyek esetében az alapítványok/szervezetek azt kommunikálták, sikeres volt az akció, hiszen 20-25 ember is jelen volt egyszerre a beszélgetéseken, ami már meglepően nagy aktivitás. A segítők optimizmusa azonban gyorsan szertefoszlik, ha megnézzük, hogy valójában legalább 500 ezer magyar nevezhető alkoholistának az országban, 200 ezer nő él bántalmazó kapcsolatban és kétmillió embert érint közvetlenül valamilyen mentális betegség, függőség vagy fizikai fogyatékosság. Az ő életminőségüket és állapotukat nagyban befolyásolja, hogy kapnak-e megfelelő támogatást. Az online eseményen persze bátor úttörőkkel is lehetett találkozni, akik névvel és arccal beszéltek állapotukról. Ilyen volt Judit, aki paranoid skizofrén és bipoláris zavarral is diagnosztizált beteg. Azt mondja, most jól van, de ebben nagyon sokat segít neki a csoport, ahol hasonló érintettekkel találkozik. Az Ébredések Alapítvány önsegítő csoportokat bemutató szobájában egy férfi arról is beszélt: korábban tagja volt egy gyülekezetnek, ahol komoly trauma érte, ennek hatására rossz állapotba került, hangokat kezdett hallani. Mára felépült, de ő is folyamatosan jár a gyűlésekre, a találkozókat most persze online tartják, de a Zoom-csoport már olyan számára, mint egy család.
„Sokan azért nem fordulnak pszichológusi segítséghez, mert attól tartanak, hogy ez megfizethetetlen. Nem is tudnak arról, hogy léteznek mindenféle ingyenes, önsegítő csoportok, önkéntes támogatók” – emeli ki Surányi Judit.
Az állam kivonja magát
A szociológus beszél arról is: ahhoz, hogy a rászoruló emberek nyitottabban álljanak a segítők felé, arra lenne szükség, hogy a társadalom is elfogadóbb legyen velük szemben, ehhez pedig rendszerszintű változtatásokra lenne szükség. Az oktatásban például nagyobb szerepet kellene kapjon az érzékenyítés és integrálni kellene azokat a gyerekeket is, akiket most inkább külön iskolákba irányítva elzárnak az egészséges társaiktól és a lehetőségektől. De a támogatási rendszer sem megfelelő, gondoljunk csak arra, hogy legfeljebb kiemelten is bruttó 67 485 forintot kapnak azok, akik otthon ápolják felnőtt családtagjukat. „Pártpolitikától függetlenül jellemző, hogy az állam egyre inkább kivonja magát ebből a felelősségi körből és átadja a feladatot a civil szervezeteknek. Vannak, akik kapnak állami támogatást is, de ezt nem mindig sikerül megfelelően felhasználni” – mondja.
A Rehab Critical Mass oldalán egyébként már 2014 óta olvasható, hogy mik azok a pontok, melyeken változtatni kellene, de ezek a szavak egyelőre nem találtak értő fülekre. Annak ellenére sem, hogy a szakpolitikusok is úgy vélekedtek, reálisak az elvárások. A kiáltványban szerepel például, hogy a sérülten születő gyermekek szüleinek biztosítani kellene a pszichológiai segítséget a trauma feldolgozásában és azt is, hogy később legyen megfelelő segítség számukra az otthonápolásban vagy az iskola kiválasztásában. Surányi Judit szerint a támogató szolgálat jelenlegi működése is tarthatatlan, mivel ez gyakran csak 8–16 óráig érhető el, pedig egy fogyatékkal élő 16 óra után sem tudja ellátni magát, akkor is szüksége van a segítségre, ezen is változtatni kellene, akárcsak az iskolák akadálymentesítésén, és ez még csak a jéghegy csúcsa.
