Az ember idős korára hajlamos minden korábbi elvárt normáit, hivatásának általa körülírt eszményeit mérlegre tenni, hogy vajon jól határozta-e meg szakmájának alapkövetelményeit, célját, hasznát. Ilyenkor jó, ha óvja magát attól, hogy nosztalgiázásba fulladjon, elverje a port utódain, a társadalom egyik legfontosabb jeladóinak és befogadóinak mára kialakult sánta viszonyain. Már csak azért is, mert amikor munkába állt, várakozása messze esett a realitásoktól, azok az általa bevállalt koordináták, amelyek között mozgott, közelebb értek a konformista beletörődéshez, mint a korlátok elleni vakmerő küzdelemhez. Generációnk java része ebben a térben szocializálódott, kereste a boldogulást, ráadásul a „legvidámabb barakkban” még némi bátorság-cseppeket is magához vehetett, ha jól választott harcmezőt és nem nyújtózkodott túl messzire ellenfél-keresésben – magyarán nem a struktúrát támadta, hanem csupán a konkrét, egyedileg előforduló jelenséget. Ebből a keretből néhányan kitörtek, tiszteltem őket, de nem tartoztam közéjük. Kényelmesebb volt kicsiket lázadni, sorok között írni, ráadásul a rafináltan kiosztott fórumok bizonyos fokig szakosodtak is ezekre a tartalmakra.
Újságíróból a rendszerváltás előszele repített lapcsinálóvá, a változások adtak egy olyan új pályát felnőtt életemnek, amire korábban aligha számíthattam. Sok-sok hibával, bizonytalansággal, félelemmel és gyanakvással, de határtalan lelkesedéssel találta meg ki-ki a maga útját a hirtelen ráköszöntött sajtószabadsághoz. Sejtettem, hogy az éteri viszonyok nem maradnak örök életűek, az úgynevezett médiaháború sem ért váratlanul, ahogy az sem, hogy a konzervatív jobboldal (okkal) nincs megelégedve a nyilvánosság neki szánt, vagy számára megszállt, de mindenképp nehezen összeállt termékeivel. A terjeszkedés módszere aligha volt szelídnek mondható, elfuserált törvények, elvtelen alkuk, vicsorgások, tisztogatások és tiltakozások szegélyezték. Ezek az évek zabálták fel az amúgy is fogyóban lévő szakmai szolidaritást. Mégis volt vagy tíz-tizenöt év, amelyben komolyan vehettük önmagunkat, és komolyan vettek minket. Folyamatosan beleütköztünk ugyan térfoglaló tettekbe és döntésekbe, de hogy a politikai agitáció ilyen mohón, ilyen iramban és ilyen kíméletlen pusztítással telepedett rá a kommunikációra, pártparcellákra osztva a médiavilág nagy részét, nos, az most, visszafelé nézve még fájdalmasabb, szembeszökőbb. A sajtó betakaríthatott ugyan számtalan sikert, de önvédelmi képességét egyre inkább szétrágta a kezdődő törzsi torzsalkodás. A föllobbanó indulat, a kreált vád- és előítélet-tömeg kezdte betakarni az érveket, a tényeket. Szomorú, de pontosan leképezhető az a folyamat, ahogy a csőlátás, az elfogultság a hír a fogyasztóira is átragad – sokan ma már nem annyira tájékozódni, mint inkább azonosulni akarnak. A valóságot megtévesztjük, ezért a valóság is megtéveszt minket. A különböző buborékokban megülő, amputált nyilvánosság gátat szab a reális helyzetértékelésnek, a kibékíthetetlen szembenállás lehetetlenné teszi az érdemi diskurzust, s vele a minimális konszenzust, kooperációt. Egyre nehezebb a tájékoztatás alapvető funkcióinak eleget tenni, pláne abból megélni. A társadalom jó része nincs kiéhezve a tiszta beszédre, mindenki a saját igazát akarja viszontlátni, abban hisz, azt fogadja el, minden másra süket és vak – gyakorta még saját tapasztalatainak sem enged zöld utat. Szükségszerű persze az ébredés, ami egy újabb meghasonlásba, zűrös rendszerváltásba torkollhat – ki tudja mikor, kikkel és hogyan.
Ne tagadjuk, eddig is rögös utat járt be a médiauniverzum a nehezen kikínlódott, oktondi törvényekkel, a hol impotens, hol inkompetens kuratóriumokkal, a cézárokkal és a strómanokkal, asztal alatti, ravasz paktumokkal, amelyek másról sem szóltak, mint az aktuális hatalom térnyeréséről és a másik onnan való kiszorításáról. A gombamód születő online tartalom ezt az egyre zavarosabb, piacinak hazudott pocsolyát már csak azért is képtelen volt lecsapolni, mert a gondos újságírói munkát igénylő tartalmat eszméletlen mennyiségű kanalizálatlan hírfolyam hígította, a "like"-ok utáni hajsza eligazítás nélküli betű- és képözönt zúdított a közönségre, összefolyt hír és álhír, oknyomozás és rágalom, sekélyes trükk és elismerendő teljesítmény, üres celebek és tiszteletreméltó mesterek portréi. A megkonstruált összeesküvés-elméletek, a hamis információk, klisék csábító leegyszerűsítéseikkel ragadják meg a közfigyelmet. Nincs sem idő, sem türelem, sem elegendő ismeret tiszta forrást keresni. A pallérozottabb olvasó, néző, hallgató, aki áldoz is a kultúrára, alig-alig fizet elő minőséginek nevezhető újságra, hetilapra, folyóiratra, mert nem fogja fel, hogy apátiájával pontosan azokat a még megmaradt szellemi műhelyeket szárítja ki, amelyek hiányát lépten-nyomon szóvá teszi. A nívósabb portálok zöme fél pénzt kérni tartalmáért, mert egységes fellépés nélkül ezzel saját sírját áshatja.
A reklámpiac a hatalmasra nőtt kormányzati büdzsével és arcátlan aránytalansággal szabja meg a túlélés, avagy a bedőlés esélyét. A hatalom pedig zabolátlan bőkezűséggel önti a közpénzt propagandatermékeibe, amelyek a szakma megcsúfolásával, sokszor a legobskúrusabb módon hálálják meg ezt. Átláthatatlanok a költségek, támogatások és visszaosztások, annál inkább átlátszók a büntetőszankciók, legyen szó a Népszabadság megszüntetésétől a Magyar Nemzet többszöri filézéséig. A nyilvánosság sebei 2010 óta gyorsított ütemben üszkösödnek. Zökkenőmentesen születhetett meg a világ médiaszégyene, a strómanok nagylelkű, és a számokat illetően gondosan eldugott felajánlásaiból gründolt álalapítvány, amely négyszáznál is több orgánumot vont össze a rezsim dicsőítésére. A tőlük távolabb eső médiavilág automatikusan ellenzékiként van lajstromba véve, mert a tárgyilagosság ab ovo csak ellenzéki lehet – szinte logikus, hogy e fonák helyzetben a kormánykritikus erők is szomjúhozni kezdenek saját kobzos iránt, aki hajlandó kizárólag az ő kottájukból játszani. Senki nem a laboratóriumi függetlenséget kéri számon, azaz nem ezt a szép, de nemigen megvalósítható illúziót kell szembeállítani a szűk személyi- és pártérdekeket tükröző médiumokkal, vagy a látványosan péterfillérekhez jutó őfelsége ellenzékével, hanem az adott orgánum értékrendjét, világszemléletét vállaló, azaz a különböző beállítottságú, de tárgyszerű tájékoztatást.
Hogy pontosan hány „szép” évet jegyez majd fel a sajtótörténelem 1989 óta, azt nehéz meghatározni, de tény, hogy ez idő alatt alakultak érdemdús szerkesztőségek, kiemelkedő cikkek és kinőhette magát egy nemzedék, csakhogy – talán a Magyar Narancson kívül – egyetlen nyomtatott új orgánum sem tudott tartósan megkapaszkodni a piacon. Rádió annál több, és a kereskedelmi televíziózás beindulása után a következő mérföldkő már az internetes sajtó szárnybontása volt, új, egyre komplexebb műfajokkal, hangnemmel és gyorsasággal. A szokásos „áldás és átok” mentén teret hódított az úgynevezett közösségi újságírás, a „tárt kapuk” végtelen gazdagsága finoman szólva nem csupán gyöngyöt szórt a befogadók és egyben „alkotók” elé. Értékes, vagy sokszor csak feltűnést keltő, pletykaszintű anyagaik jelenleg is gomolyfelhőkként járják végig a portálokat, kerülnek át kontrollálatlanul rádiókba, tévécsatornák híradásaiba – a politikai manipuláció üde üstököseiként.
A Fidesz hatalmi aspirációinak mindig szerves része volt a „pillanat uralása”, s annak élén a kommunikáció. Kampánygurui már a Twitter-korszak előtt legyártották/gyártatták a gasztrofol-mondatokat, sillabuszt adva a nyilatkozók kezébe, miközben a vezérkar, ha csak tehette, távol tartotta magát a nyilvános kerekasztaloktól, s habozás nélkül bojkottálta azokat a lapokat, stúdiókat, amelyekkel ütköztek, pontosabban ütközni akartak. Érdekes módon önkényes, kritikát nem tűrő reakciójuk alig-alig okozott számukra kommunikációs kárt, a médiumok java megrettent nyuszi módjára inkább udvarlással, megilletődött, óvatos kérdezéssel fogadta el a különös helyzetet. A tájékoztatás gyarmatosítása kiterjedt az információk egyre szigorúbb centralizálásáig, szelektálásáig, gyakran tudatos visszatartásáig. Az értékelhető médiumok munkatársai kisebb létszámmal és eszközparkkal heroikus küzdelmet vívnak ma azért, hogy tényekkel, adatokkal birtokukban elemezhessenek, lebbenthessék fel a fátylat ügyekről, amelyekbe sűrűn beleütköznek, de végükre járni – különösen úgy, hogy az eredményes legyen – nehezen tudnak. Tíz év legnagyobb skalpja az államfő elmozdítása volt, bár Schmitt Pál disszertációs plágiuma ellenére továbbra is a kormányzati körök áldozatként számon tartott kedvence, protokoll-események állandó meghívottja. A visszaélések, a korrupciós esetek tömegéhez viszonyítva nehéz sikerként értékelni Mengyi Rolandnak az ország legkomfortosabb börtönében töltött napjait, vagy néhány vég nélkül húzódó eljárást Simonka György, avagy Boldog István ellen (nyilván többek közt azért, hogy egy ítélettel ne kerüljön idejekorán veszélybe a kétharmad). Az egyik legnevesebb oknyomozó portál újságírója lassacskán egy éve már kamionsofőr, mert úgy érzi – leleplezéseikkel akarva-akaratlanul ők is a gépezet részévé váltak: „mi vagyunk a NER Hofija”.
Könnyű volna az áldatlan sajtóállapotok miatt az újságírókat hibáztatni, de ez olyan, mintha a fogpasztát okolnánk a szuvas fogakért. Orbán Viktor népes csapata, élén a főnökkel harcállásponttá változtatta a nyilvánosság legkisebb szegletét is. Harcosai néhány omladozó, de még be nem vett vár előtt most letáboroztak, de úgy, hogy a megviselt bástyákról jól lehessen látni fenséges sátraikat. Az amúgy is fogyatkozó munícióval bíró szerkesztőségek – a járvány erre csak rásegített – maradék hirdetőiket vesztik el, szerzőiket arra kérik, tekintsenek el a honoráriumtól, belső munkatársaik bérük egy részéről mondanak le, közönségüket pedig adakozásra ösztönzik, hogy holnap is legyenek. A műhelyek vegetálása, az egzisztenciális bizonytalanság, a viharos közállapotok, ahogyan az oktatásban, úgy ebben a szférában is a hivatástudat mellé jó idegeket és kitartást követelnek. Az uralkodói érdek pedig lépcsőről lépcsőre próbálja a maga világához szabni a közgondolkodást, mintákat adni a betagolódáshoz, saját, kivételezetten kezelt káderképzőiből útjára bocsájtani az új nemzedék ehhez szívesen alkalmazkodó, gyors érvényesülésre vágyó tagjait.
Szabad a gazda. Pályán kívülre szorított a kérdező riporterek java, akik még vannak, azok nem kapnak válaszokat, minden nappal nehezebb betekinthető dokumentációhoz, kikérhető adathoz jutni. Vitákra alig nyílik lehetőség, Orbán és Gyurcsány 2006-os, emlékezetes találkozója óta tavaly még Tarlóst sem engedték pástra. Az illetékes elvtársak jobbára készületlenül, de dölyfösen ülnek kamera elé, a riporter kérdez is, meg nem is, egyszerre félti presztízsét és munkahelyét, majd legközelebb, fölturbózva esik neki egy-egy adásba tévedt, kevésbé ismert civilnek. (Az operatív törzs nyilvánosságot megalázó sajtótájékoztatóit már a beküldött kérdésekkel sem szabadna megzavarni, mert ezek paródiái annak, amit a mintának kinézett Ausztriából látunk. Az pedig egyenesen rémes, amit a rendőrség a rémhírterjesztés teljes félreértésével művelt.) Az ellenzék két helyszínen érezheti magát félig-meddig otthonosan, a Hit Gyülekezete ATV-s stúdiójában és az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) Klubrádiójának (bár csak 14 százalékban tulajdonos) mikrofonja előtt. Tessék, itt egy újabb nemzeti kuriózum.
Közben a sajtószabadság rangsorában egyre lejjebb csúszunk, mára a 180 ország médiahelyzetét értékelő listán a 89. hely a miénk, az unió tagállamai közül egyedül Bulgária került mögénk. A kormánykoalíció ezt felháborodva, a szokásos stigmákkal utasítja vissza, s még azzal sem hajlandó szembesülni, hogy a sokáig köreikben hitt, fiatal és tehetséges konzervatív újságírógárdát is maguk ellen fordították. Azért váltak árulókká, mert a hajdanvolt, de velük botrányosan szakító jó barát, Simicska Lajos sajtóbirodalmában maradtak, s a gazda bukása után sem vállalták a karámújságírást.
Túl a racionalitáson – ez a címe az Élet és Irodalomban, Bajomi-Lázár Péter és Szilágyi-Gál Mihály tollából megjelent esszének (2020. április 30.), amelyben a szerzők leszögezik: „A kommunikációs panelek tartalomsűrítő és identitásnyújtó funkciói akkor válhatnak ártalmassá a társadalom kommunikációs jóléte szempontjából, ha a politika érvelő, vitatkozó jellege nagymértékben megszűnik (...), s már nem az érvelés, hanem a szemfényvesztés eszközei”. Kevésbé tudományos nyelven: vénségemre újabb és újabb pörölycsapás beleütközni az „átkos” legátkosabb időszakából fölporló mondatszerkezetekbe, jelzőkbe és szituációkba, melyekkel személyesen már nem is igen találkoztam. Idősebb kollégáim idézték azokat, vigasztalva az ifjoncot, hogy volt ennél rosszabb is. Magamat becsapva megkönnyebbülten sóhajthattam, hogy mekkora szerencsém van, lám, részletekben is meg lehet váltani a világot. Nem sikerült.
A negyedik hatalmi ág mára ismét a negyedik legkiszolgáltatottabbá vált.
