A giccs ádáz ellensége – valahogy így jellemeztem magam kritikusként, amikor könyvben és mozivásznon szúrtam ki a nyálas és szentimentális jeleneteket, a túl könnyű megoldásokat, az érzelmi túlhabzást. Megvesztegethetetlen voltam, akár kortárs irodalomról, akár Disney filmjeiről volt szó, ahol folyamatosan túltolták a felvállalt értékek reklámozását. Nincs fontosabb a családunknál, ezt sírták-nevették el a főszereplők a bonyodalmak végén, és mindent beragyogott a naplemente. Aztán – mert mindennek van ellenszere, ahogy azt a Jóisten pontosan tudja – beütött az életembe az igazi család. Nem a kétszemélyes és nem a barátnős, összeköltözős. A bennem élő keresztény-konzervatív három embertől számítja a családot és valamiért ragaszkodik a papírhoz. Ez utóbbit, mármint hogy család nincsen házasság, hivatali pecsét és ceremónia nélkül, ma már kiiktatta a liberális énem, de a gyerekhez foggal-körömmel ragaszkodik: az utód teszi famíliává a bátortalan kísérleteket.
Az én családtudatomat tehát Dusi megjelenéséig lehet visszavezetni. Készen kaptam a helyzetet a nejemmel (a kapcsolatunk elején már egyéves volt, izgő-mozgó vekni a babakocsi mélyén), nem kellett rajta különösebben fáradozni, és – akkor ezt még nem tudtam – alaposabban átírta az életemet, mint egy csattanósnak szánt novellavég. Például fogékony lettem a giccsre. Nem tudok ellene védekezni, ha velem történik meg. Amikor lejárt a kéthetes karantén, és két hónap után végre egyesült a család, mint egy nagyon átlátszó Disney-film könnyes fináléjában, kiittam a giccs émelygős poharát. Az utolsó cseppig. Ha tehettem volna, még a pohár faláról is letunkolom a maradékot. Hol volt akkor az esztétikai értékeléshez oly fontos távolságtartás és kimértség!
A vírus adományozta agglegényéletem hirtelen fenekestül felfordult. Megint zajos lett körülöttem minden, és újra le kellett vennem a cipőmet, amikor a burkolt előtérből beléptem a lakásba, mert az már udvarnak számít, és ott bizony lesben áll a kosz. A stresszt tompító szénhidrátok helyét a nejem rendelkezései nyomán azonnal átvették a magvas, csírás saláták, és este nyolckor nem thrillert, hanem Eperke és barátainak kalandjait nézhettem. Volt egy pillanat, nem mondom, amikor átfutott a fejemen, hogy a vírusban is van valami jó, a karantén mégsem ördögtől való ötlet, s talán önként is kérhetném a meghosszabbítását. De aztán Dusi megnyitotta a hazaszállítós éttermét (ami ezen időkben jó üzleti érzékre vall), s a hálóból kell telefonálni a kisszobába, hogy feladjuk a rendelést, amit ő rajzban szállít ki több-kevesebb pontossággal. A festett pizza és a festett hal a legnépszerűbb fogás meglepetés-desszerttel, ez utóbbit háromdimenziós formában is el kell készíteni, ehhez ragaszkodik, a játéknak is megvannak a maga virtuális határai. Alkotás közben bekapcsolja a rádióját, erre kapott rá a bezártságban, és retró zenéket hallgat. Leginkább a Boldogság, gyere haza népszerű, ezt dúdolja majdnem hatéves önfeledtségével, átugorva vagy behelyettesítve az ismeretlen szavakat. Itt persze akadt egy kis értelmezési zavar: a nejem szerint ez a dal a hűtlen férjet könyörgi vissza, míg Dusi leginkább engem akart otthon tudni a spanyol száműzetésemből. És amikor erre rákezd, plusz Dóri is mellém telepszik a kanapéra, akkor bizony erősen álcáznom kell, hogy nem vagyok fából. Talán az a legrosszabb film, amikor a szereplők hatódnak meg és nem a nézők.
De nem csak a zenékre fogékony. Boldogan szállítja a híreket, hogy ma kevesebb baleset történt az utakon, és épp csak pár százan haltak meg Európában a járvány miatt. Kénytelen voltunk megegyezni vele, hogy a hír- és reklámblokk idején kikapcsolja a rádiót, mert egyrészt nem akarunk univerzális sampont venni, másrészt meg nem kell ahhoz Vekerdynek lenni, hogy tudjuk, nem egy kisgyereknek kell számon tartani a halottakat. Miközben a valóságtól sem szeretnénk teljesen elzárni, mert az meg egészen más zavarokhoz vezet majd. Így is nagy fejtörés, hogy vajon mi marad meg neki ebből a világfelfordulásból? Mi lenne jó, ha megmaradna? A törékenységünk, vagy épp az ellenkezője, az emberiség legfrissebb büszkesége, hogy egy újabb kórt is legyőzött (vagy le fog), miközben szisztematikusan pusztítja a Földet s vele önmagát. A mese fontos része a rút banya, még ha egy ideig rosszakat is álmodik tőle. De ez a koronás szereplő vajon mennyire rút az ő kis világához képest? Elég ha lekaszaboljuk, mint a sárkányt, vagy előtte még fürkésszük ki a természetét, hogy közelebb jussunk magunkhoz?
A giccs voltaképpen nem más, mint aránytalanság. A fékek és ellensúlyok kiiktatása a művészetben éppúgy tévútra visz, mint a politikában. Amikor nem a valóság megértésére törekszünk, hanem a kényelemre, a hazug torzításra, mert épp nincs kedvünk a szembenézéshez. Az erdei tisztás a gobelinen áll az egyik végén, a másikon a Guernica vagy Goya sötét látomásai. És ez most valahogy mind itt kavarog körülöttünk, még megfestetlenül, a maga nyerseségében. Ezzel kell valahogy megbirkózni, miközben – dallal vagy anélkül – próbáljuk hazacsalogatni a boldogságot.
