Hiszik vagy sem, még a koronavírus is kedvezhet valakiknek. Például a mamelukoknak. Köztudott ugyanis, hogy a huszonegyedik századi magyar labdarúgás a több hónapos szünetekben a legjobb. Olyankor tudniillik nincs megméretés, a szekértolók onthatják a diadaljelentéseket a semmiről.
Eszembe ötlik, hogy a szaksajtó a hetvenes években milyen mélységesen leszólta a modern idők hazai parodisztikus nívójánál kategóriákkal magasabb színvonalú, de a hetvenes után a hetvennégyes világbajnokságról is hiányzó, hetvenhatban az Eb négyes, nyolcvanban a kontinenstorna nyolcas döntőjébe sem jutó magyar labdarúgást.
Pedig hát 1974. május 12-én nyolcezren voltak a Miskolci VSC–Ózd mérkőzésen. Az NB II Északi csoportjában. A harmadosztályban. Az NB I/B-t annak az évadnak a végén számolták fel, ám akkor még „B-s” bajnok lett a Diósgyőr. Ezzel a csapattal: Veréb – Kovács, Salamon, Váradi Ottó, Hajdú – Tatár, Hajas (Földesi), Kolláth (Oláh) – Udvarev, Egri, Görgei. A Mezőkövesd meg az NB III-ban domborított, de akadt olyan meccse – a Borsodi Volán ellen (2-2) – amelyen 2000 nézőt jegyeztek. Attól tartok, nemcsak a matyóföldi érdeklődés felelt meg a mainak: a hajdani negyedosztályú együttes nagyjából annyit, ha nem többet tudott, mint a mostani, NB I-esnek nevezett társaság.
Miskolcon a sokaság meg azért ment a meccsre, mert mindkét csapat a bennmaradásért küzdött. (Elvégre az első automatikusan az NB II-ben folytathatta, míg a második osztályozót vívhatott a másodosztályért.) A bravúr csak az egyiknek sikerült. Az Ózd kétszer egyenlített Miskolcon – ahol a házigazdák kizárólagos gólfelelőse Demkó, a vendégeké a DVTK-ban is megforduló Csuhány volt –, s kétezer, a gárdát elkísérő szurkolója azt zengte a 2-2-es meccs után: „Bajnokcsapat!” (Miközben az összes miskolci játékos a pázsiton feküdt bánatában, mert az utolsó percben Szabó, a jobb oldali középpályás az ötösről passzolhatott volna a hálóba, de hibázott.) A vendégtábor csupa látnokból állt. Igaz, öt fordulóval a befejezés előtt a Kohász csak a második helyet foglalta el, mivel a listavezető Kazincbarcika – Fülöp kapus főszereplésével – 1-0-ra győzni tudott a szintén az első-második helyért harcoló BVSC otthonában, ám az aranyérmet végül valóban az Ózd hódította el.
Az ezüstöt a Budapesti Vasutas érdemelte ki.
Miskolcon.
Mert az utolsó fordulóban MVSC–BVSC találkozó zajlott – akkor már mindössze háromezer néző előtt –, és a vendégcsapat középcsatárát nem tudták tartani a miskolciak. Az után, hogy Kiss Tibor vezetést szerzett a pályaválasztó zöld-fehéreknek, az ifjú center adott egy gólpasszt, és lőtt egy szólógólt. Úgy hívták: Törőcsik András. Az az évben Újpestre igazoló trükkös tinédzser vezérletével a Szőnyi úti csapat – amelynek edzője Mezey György névre hallgatott – 2-1-re győzött. De az osztályozón elbukott, mert a kilencvenharmadik percben beszedett góllal szintén 2-1-re kikapott a Volántól.
A valóságos mesének még nincs vége.
Az Ózd 1981-ben feljutott az NB I-be. S azon az őszön 25 ezer néző előtt fogadta az FTC-t, majd úgy ért el 4-4-et, hogy a szünetben 4-2-re vezetett a fővárosi favorit ellen! A korabeli Népsport, amelynek volt mihez viszonyítania, hiszen labdarúgó-értékrendjét a magyar futball legragyogóbb évtizedei alakították, nem ájult el a Kohász teljesítményétől: egyedül Dudásnak adott 8-as osztályzatot. Ám a borsodi tömeg csak úgy özönlött a pályára. (A budapesti is. A válogatott hazai nézőátlaga abban az esztendőben 67 250-et tett ki.) Ózdon 18 ezren látták a Diósgyőr vendégjátékát (5-0), egyaránt 15 ezren a Győri ETO-ét (4-3) és a Honvédét (0-2), 14 ezren a Békéscsabáét (2-0). Ez idő tájt írta a felejthetetlenül fantáziagazdag Szabó Ferenc a Hétfői Hírekben: „Ózd, a csodák csodája.” Az együttes fél évi látogatottsági középértéke 12 300 volt, ez a tavasszal 8665-re romlott, mivel a csapat kiesett.
Képzeljük, ha bennmaradt volna!
Azt pedig mai fejjel már elgondolni sem lehet, milyen a harmadosztályban nyolcezer néző. A lelkes és nem is kis számú diadaljelentők a nyolcszáztól is odavannak.
Az úgynevezett NB I-ben.
