Azzal eddig is tisztában voltunk, hogy fogy a magyar, ráadásul pártunk és kormányunk (gyermek)áldásos tevékenysége ellenére is. De most azzal is szembesülnünk kell, hogy a nemzet is fogy, méghozzá ennél jóval intenzívebben. Pontosabban olyan ütemben, amilyenben a kulturált és intellektuális megnyilvánulásairól elhíresült Kövér házelnök úr távolítja el a nemzettestből az ártó és idegen elemeket.
Nem tudhatjuk, hogy mely tudományág az, amelyben kellő jártasságra szert téve veszi igénybe annak módszertani eszköztárát a kóros gócok felkutatásához, de tévedhetetlenül és rendíthetetlen elszántsággal sújt le minden gyanús társadalmi csoportra, közösségre, kisebbségre, 2-essel kezdetű személyi számúakra, ki tudja még, kire. (Halkan jegyzem meg, talán a most induló országos reprezentatív koronavírus vizsgálat mellett egy nemzettesztet is lefuttathatnának a szerencsés kiválasztottaknál.) Csak félő, a fősebész kezében a szike olyan zabolázatlanul dolgozik – tudjuk, akinél kalapács van, mindent szögnek néz –, hogy a végén még úgy jár a nemzetével, mint Lázár Ervin meséjében a lyuk, amely addig ette a zoknit, míg az el nem tűnt.
Még szerencse, hogy amiről ő beszél, az nem az a fogalom, amire egykor Széchenyi István gondolt, midőn talán éppen őrájuk is utalva kijelentette: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének – nem derék ember.” Viszont biztosíthatom, abból a szánalmas gittegyletből pedig, amelyet a Főházmester és hozzá hasonló elvtársai hoztak össze, és önkényes névbitorlással „magyar nemzetnek” hívnak, teljesen felesleges erőlködés sorra kizárogatni azokat a vélhetően jelentős többségében levő állampolgárokat, akiknek esze ágában sem lenne abba belelépni.