Borvitéz már messze vágtat..., ööö, Bor vitéz már messze vágtat! – hebegtem egyre kétségbeesettebben, átkozva magamat, amiért pont egy baromi hosszú Arany balladát kellett választanom.
Jól van édes fiam, de meddig vágtat még az a szerencsétlen Bor vitéz? Vagy ő, vagy a lova előbb utóbb kidől! Vagy Arany az ügetőn, esetleg a galoppversenyen írt volna balladát és a zsoké nem találta a befutót? – próbált meg segíteni a közismerten lovizó, amúgy kedves, bohém magyar tanár. Ő tényleg az életre próbált tanítani és sokszor figyelmeztetett minket, hogy először csak kis tétben fogadjunk, akár az ügetőre, akár a galoppra megyünk ki. Azt is a lelkünkre kötötte, óvakodjunk a tribünön sertepertélő tuti tippesektől, főleg, ha látván milyen tejfelesszájúak vagyunk, felajánlják, hogy adjuk oda nekik a fogadásra szánt pénzt, ők biztosra mennek tétre, helyre, befutóra. A csillagászati nyereményből pedig csak egy csekély közvetítői díjra tartanak igényt. Ezek a figurák azután többnyire tényleg biztosra mentek és a balekok pénzével eltűntek a tömegben. Ha pedig találkozott is velük az áldozat, már meg sem ismerték. De én ezeket csak S. tanár úr elbeszéléséből ismertem, mert számos rossz szokásom közül a lovi hiányzott. Ám most szó sem volt bratyizásról, életre nevelésről. Feleltem.
Harmadikos gimnazista voltam és a magyar tanár házi feladatnak azt adta, hogy mindenki tanuljon be egy saját maga által kiválasztott verset, balladát. Késő kamasz koromban, a ’70-es évek elején veszettül romantikus voltam, mint annyi sors- és kortársam, azzal a különbséggel, hogy soha eszembe nem jutott verseket írni, de még olvasni sem nagyon. De Arany János balladáit nagyon szerettem. A Papának egy ’57-es díszkiadású kötete volt, Zichy Mihály mesteri rajzaival. Pornográf rajzairól akkor még sejtelmem sem volt, de mint később kiderült számomra, nem csak az ecsethez és a ceruzához értett művészi fokon.
Mivel az osztály kezdett erősen hasonlítani Karinthy Frigyes Röhög az osztály című humoreszkjéhez, egyre nagyobb zavarba jöttem és a lámpaláz végül kiütött. Szerencsére S. tanár úr nagyra becsülte, hogy legalább a második versszak végéig elügettem és csak ott botlott meg velem a versláb és onnan azután már egy tapodtat sem vitt tovább, s korábbi érdemeimre való tekintettel kegyelemközepessel küldött helyre. Irigyeltem a srácokat, mert a többség olyan könnyű darabot tanult be, mint Petőfi Sándor Anyám tyúkja című remekét, Ha szegény Hrúz Máriának annyi tyúkja lett volna, ahányan ezt a verset felmondták, egész jó kis tojásbizniszt csinálhatott volna.
Én az emberiség ama nem kis létszámú táborához tartozom, amely a saját kárából sem tanul. Holott színészi ambícióimra a lámpaláz már nyolcadik osztályban is megalázó vereséget mért. Egyszerre volt bennem exhibicionizmus és leküzdhetetlen zavar, ha nem az osztály bohóca szerepet vittem, ami viszont a visszajelzések alapján egészen sikeresnek volt mondható.
Április 4- én műsor készült az iskola tornatermében. Valami öngyilkos hajlamnak engedve jelentkeztem, hogy én is előadnék valami alkalomhoz illőt. Előadói hiúságom arra sarkalt, hogy ne valami szokvány verset tanuljak be, amiben köszöntöm a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereget, amint éppen kiveri az országból a német fasisztákat és magyar csatlósait, – más jutott eszembe. Hiba volt. Akkoriban ezen a napon a tévében gyakran vetítették Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regényéből készült filmet. Gábor Miklós, Gordon Zsuzsa voltak a főszereplők. Bevallom, bár többször láttam, minden alkalommal felzaklatott a film. Különösen az a jelenet, amikor Jutkát a nyilasok sok más zsidó sorstársával együtt a Dunába lövik, de előbb levetetik velük a cipőjüket. A kamera végigpásztázott a rakparton sorakozó cipőkön – drámai volt a hatás.
Sokan ezt történelmi tényként fogadták el, holott a nyilasok vagy cipőstől lőtték az embereket a folyóba, vagy még a cipőket is elrabolták az áldozatoktól, mielőtt legyilkolták őket. Én persze egy optimista részletet választottam, ahol a felszabadító szovjet katonák, a valóságtól eltérően nem órákat jöttek gyűjteni, hanem – ha jól rémlik – kenyeret osztani érkeztek a légópincébe. Mikor rám került a sor, hűséges társam, a lámpaláz rögtön ott termett, s mellém szegődött a kamaszkori szégyenkezés is. A szöveg úgy ahogy még ment is volna, ám amint odaértem, ahol egy kismama a gyermekét szoptatja és valami mell, vagy kebel szóba jött, ott megakadtam és a meghívott szülők meg a tanulóifjúság sajnálkozó, illetve kárörvendő zsongása jelezte: felsültem. Ma sem tudom, hogyan szédelegtem le a színpadról.
Azt hittem, mentőöv lehet az akkoriban népszerű pantomim. Valóságos Marcel Marceau kultusz alakult ki. Ez gyerekjáték-gondoltam. Hát nagyot tévedtem! Egy barátnőm szólt, hogy a korszak legismertebb pantomimművésze új tagokat toboroz. Ha jól rémlik, a Várban, egy pincében volt a próbaterem. Elmondta, hogy kitartásra, fegyelemre van szükség ahhoz, hogy valaki a társulat tagja és igazi művész lehessen.
Belőlem csak ez a kettő hiányzott.
