Kívülállók számára némiképp váratlanul robbant be a nemzetközi elitbe a Dunaújvárosi Kohász női kézilabda-csapata: ugyan a kilencvenes évek eleje óta már itt játszott a kor meghatározó beállója, Kocsis Erzsébet, aki mellé felnőttek társak (Siti Bea, Meksz Anikó, Mátyás Auguszta, illetve Németh Helga vagy Pálffy Zsuzsa is), ám még ez sem sejtette a későbbi sikerszériát. A csapat először indulhatott egy nemzetközi sorozatban, a Kupagyőztesek Európa-kupájában.
A szövetségi kapitányi posztot is betöltő Laurencz László edzette társulat a bolgár Gabrovót, a dán Rödovrét, az ukrán Szpartak Kijevet, valamint az orosz Volgográdot győzte le, és a döntőbe jutott. Ott a német Lützellinden ellen a kétgólos kinti hátrányt sikerült ledolgozni a hazai visszavágón, és 49-43-as összesítéssel Dunaújvárosba került a kupa. Ezzel kezdődött a magyar női kézilabdázás páratlan fél évtizede: néhány nappal később a Debrecen EHF-kupát nyert, év végén a válogatott világbajnoki ezüstérmet szerzett, Kocsis Böbét a világ legjobb kézilabdázónőjének választották. Aztán egy évvel később Atlantában olimpiai bronz, 1998-ban Eb-bronzérem, 1999-ben a Dunaferr révén BL-győzelem, majd 2000-ben Sydney-ben olimpiai ezüstérem következett. A Dunaferr napra pontosan 25 évvel ezelőtti győzelme első volt a sorban, ezért jelentősége túlmutat egy klubsikernél.
„A bolgár meccsre egyáltalán nem emlékszem, az már nincs meg, a volgográdi túrának azonban szinte minden pillanatára” – osztotta meg a Népszavával emlékeit Siti Beáta, aki szerint a hosszú és viszontagságos utazás alatt szokás szerint a vezetőedző, Laurencz László mókázott a legtöbbet. „Moszkváig normál repülővel, onnantól viszont egy bérelt kisgéppel utaztunk volna tovább. De nem engedték felszállni, alighanem azért, mert nem töltöttük ki a beutazáshoz elengedhetetlen formanyomtatványt. Laci bácsinál úgy felment a pumpa, hogy magyarul ilyeneket írt be, hogy drogot, aranyat meg fegyvert készül becsempészni Oroszországba. Még jó, hogy nem olvasták el, mert még mindig ott állnánk.”
A csarnokban ráadásul olyan hideg volt, hogy a lehelet is látszódott, a nézők usankában, télikabátban ültek. Ezt látván az egyik vezető a meccs előtt egy üveg Bailey's likőrrel állított be az öltözőbe, hogy ha nem akarnak megfagyni, akkor a lányoknak meg kell húzniuk. „Sosem ittunk, de hogy mi lett az üveggel, na, már erre sem emlékszem” – folytatta Siti Bea, aki viszont egy fogadást felelevenített: „A gyúrónk, Bába Misi fogadásból azt mondta, ha továbbmegyünk, másnap reggel megfürdik a Volgában. Hát persze, hogy behajtottuk rajta.”
A Lützellinden elleni döntő idegenbeli meccse Siti Beáta egész karrierjét meghatározta: „Minden meccs előtt babonából pasziánszoztam. Addig csináltam, amíg ki nem jött. Most is elkezdtem a szokásos rituálémat, és elsőre mindent sikerült kiraknom. Korábban ez soha nem jött össze! Mondtam is magamnak, az anyját, itt most valami nagy dolog fog történni.” Az irányító tizenegy lövéséből tíz bement, extázisban játszott. „A posztomból adódóan rám sosem volt jellemző, hogy tíz gólt lőjek, talán a gyerekbajnokságban volt utoljára: nem csak a vezetést és a csapatot, de még magamat is megleptem ezzel.” A visszavágót Dunaújvárosban teljes őrület övezte, de neki a meccs előtti kiugrott a hüvelykujja. „Lidokain injekciót kaptam, az öltözőben próbálkoztam a labdafogással, de semmit nem éreztem, na, gondoltam, ennek vége. De a pályán elkapott a hév, öt gól összejött, az egész város ünnepelt. Néhány héttel később Laurencz László megfogta a vállamat, szembe állított magával, és azt mondta: ha valaki nemzetközi szinten, pláne egy döntőben ilyen teljesítményre képes, annak a válogatottban a helye. Nekem az a döntő alapvetően befolyásolta a karrieremet, mondhatom, az életemet.”
Kocsics Erzsébet, illetve Böbe, ugyancsak meghatározó élményként élte meg a klub első kupagyőzelmét: „Hatását tekintve ezt tartom a legnagyobb sikernek, mert ekkor robbantunk be az elitbe. Egy kis középcsapatból már a KEK-indulás kiharcolása is nagy tett volt. Amúgy nekem is a Volgográd elleni meccs volt a fordulópont: az egyik vezetőnk azt találta ki, hogy mivel Mátyás Auguszta soha nem örül igazán a góljai után, feldobott egy rakás pénzt: de nem a továbbjutásra, hanem arra, hogy csak akkor kapjuk meg, ha Auguszta minden gólja után a levegőbe csap. Utólag jöttünk rá, milyen jól megfogta a lényeget, mert ezután teljesen elengedtük a stresszelést, egy hétig azt gyakoroltuk, hogy tudjunk nevetve játszani.”
A Dunaferr a sorozat alatt egységes csapattá kovácsolódott, a vezetők is vették a lányok mókázásait: „Én például az összes főnöknek ollóval levágtam a nyakkendőjét, hát, ma már ilyet nehezen tudnék elképzelni” – helyezte mai kontextusba a KEK-győzelem okozta eufóriát Kocsis Böbe.
A siker egyik kulcsa az edző, Laurencz László volt. Aki Kocsis Erzsébet emlékei szerint néha vaskalapos volt, a válogatott edzőtáborában például összegyűjtötte a mobiltelefonokat. Atlantában az olimpián ennél is továbbment: „Beküldte az embereit, hogy szolgáltassuk be a szobánkban lévő tévéket. Nemhogy nem engedett ki szurkolni a magyaroknak, még a tévét sem nézhettük. Az egész magyar olimpiai válogatott rajtunk röhögött, hogy lányok, tízkor nektek már fellőtték a pizsamát. Akkor majd megőrültünk a szabályaitól, nagyon rövid volt a póráz, utólag visszagondolva azt mondom: lehet, igaza volt, mert a Dunaferrel is nyertünk, meg az olimpiáról is bronzzal jöttünk haza. Más világ volt, ma már nem biztos, hogy működne, de mindig tudta, mit akar: ha ma edző lenne, egy döntő előtt simán lekapcsoltatná még a várost is az internetről.”
