„El kellene dönteni, mi a fontosabb, az egészség vagy a bajnokság” – mondta Böde Dániel, akit a ferencvárosi szurkolók minden idők második legjobbjává választottak az FTC gólkirályai közül. A csatár csak Albert Flóriánt nem előzte meg, ám maga mögött hagyta Deák Ferencet, Nyilasi Tibort, dr. Sárosi Györgyöt, Schlosser Imrét, Takács II Józsefet, Toldi Gézát... Mármint napjaink mindenevő zöld-fehér szurkolói szerint, hiszen a centert – labdarúgó-kvalitásai alapján – egy lapon sem lehet említeni extraklasszis elődeivel.
Most azonban pályafutása legemelkedettebb akcióinak egyikét vezette a ma már (ismét) paksi támadó futballista, amikor kimondta a frankót. „Ha újra indul a bajnokság, akkor is végig az motoszkál majd a játékosok fejében, hogy minden egyes izzadságcsepp, ami rájuk kerül, magában hordozhatja a vírust. Félreértés ne essék: nem magamat féltem, hanem a családomat” – nyilatkozta még, és minden egyes szavával mélységesen egyet lehet érteni. Tartalmilag és stilisztikailag is kifogástalanul beszélt, érdemes volna beépíteni az operatív törzsbe, amelytől talán még egyetlen helyesen megfogalmazott és értelmezhető mondat sem volt hallható, jóllehet egy középszerű sportriporterből államtitkárrá emelt politikus feltűnő hevességgel védelmezte hazánknak az úgynevezett tájékoztatókon épp csak a tájékoztatásban nem jeleskedő védőszent-asszonyát.
A nagy dilemma tehát a bajnokság újrakezdése. Pardon, a „nagy dilemmán” alighanem csiszolni kell, mert kíváncsi lennék olyan közvélemény-kutatásra, amelyen e veszedelmes idők legfontosabb teendőit jelölnék meg a sokszor emlegetett magyar emberek, akikre oly nagy gondot fordítanak minden másodpercben. Vajon hányadik helyre szavaznák honfitársaink a labdarúgó NB I kényszerszünetének megszakítását? Az MLSZ elnöke azt nyilatkozta ugyan, hogy annyi nézője, amennyi a többi tévéműsornak, az – apparátusi megnevezés szerint – első osztályú meccseknek is lenne, csak azt nem tette hozzá: a közszolgálatinak hívott csatornára sokan már véletlenül sem kapcsolnak, mivel még egy mai magyar labdarúgó-mérkőzés is üdítőbb például az egyperces híreknél. (Bár azok tagadhatatlan – és egyetlen – előnye a rövidségük, igaz, rendre azzal a fenyegetéssel zárulnak: „Hamarosan jövünk újabb egy percre.”) Attól tartok, a huszonegyedik század hazai labdarúgását a „futottak még” kategóriába sorolnák a felmérésen, annak megfelelően, hogy a valóságban is abba a nem különösebben boldogító régióba tartozik.
A folytatás tehát az ország nagy részének fel sem tűnik majd, mint ahogyan a kulisszák is változatlanok maradnak. A modern idők magyar futballja annyiban megelőzte a korát, hogy már akkor is zárt kapus testmozgásnak hatott, amikor még sehol sem volt a koronavírus. Az átlag nézőszámok 2011-től, A megújulás programja című MLSZ-víziótól kezdve évadonként így alakultak: 2812, 3858, 2844, 2993, 2505, 2602, 2705, 2639, 3276. (A Ferencvároson kívül még szörnyűbb a kép, hiszen az FTC-nek 9561-es középértéke van. Hét klub – a mezőny többsége – számára még a háromezer is álomhatár.) Az idén februárban 182 szurkolót vonzott az Újpest–Felcsút találkozó. Háromszor annyit, amennyit 2018 augusztusában a Felcsút–Kisvárda mérkőzésen – ahogyan akkoriban olvastam egy internetes portálon: „a NER két csúcscsapatának rangadóján” – számláltak. A megszokottan üres lelátókhoz hasonlóan biztos, hogy a tempó és a technika sem lesz átütőbb az érdeklődésnél; képzeljük el, amint a visszatérők produkcióját a bizonytalanság – esetleg a félelem – is befolyásolja!
Az ész azonban nem mindenütt áll meg. Mivel tegnaptól megengedett Magyarországon a csoportos edzés – érettségizni is lehetett huszonnégy órával a járvány állítólagos tetőpontjának elérkezése után –, Újvári Gábor, a Mészöly Focisuli SE szakmai alelnöke megfontoltan megemlítette: „Senkit nem kényszeríthetünk, hogy részt vegyen az újrainduló csoportos foglalkozásokon, a visszatérés a pályára csakis önkéntes alapon történhet. Eléggé megosztja a szülőket ez a kérdés.”
Csodáljuk?
