- Há´ az ördögnek tartoztunk ezzel a nappal is, negyven éve vásározunk a Hortobágyon, de ami most van, az nem volt eddig, és nem is lesz soha máskor. Ki se kéne gyünni, de mindennap reménykedünk, hátha lesz vevő, legalább visszajöjjön az aznapi üzemanyag ára. De nem. Egész héten egyetlen kalapot adtam el kétezer forintért. Nem tudom mi lesz így, a nyugdíjunkból nem húzzuk sokáig, nekem a kisiparos múltam miatt havi harmincnyolcezer jön a számlámra, az asszony segítő családtagként ennél is kevesebbet kap, alig húszezret. Majdnem az összes pénzünk benne áll az áruban, tartalékaink se nagyon vannak – így kesereg a hatvannyolc éves Nyerlucz József, aki huszonévesen kezdte először eladni a magafaragta teknőt, magafonta kosarakat a kilenclyukú híd melletti vásártéren. Kezdetektől elkísérte a felesége is, csak akkor maradt otthon, amikor a hét gyerekük körül épp feltornyosultak a teendők. A huszonöt kilométerre lépvő Egyeken laknak, onnan járnak át naponta dízelautójukkal: van, hogy még szilveszter délután is kint dideregnek a hidegben, hisz máskor abban az időszakban is akad itt elég turista. Mára a gyerekek közül mindenki felnőtt, dolgozik, unokák is születtek bőven. Két fiuk besegít a vásározásba: az egyik az ostorokat fonja, a másik a szemközti, az önkormányzattól bérelhető pavilonsorban árul.
Már ha nyitva vannak a fabódék.
Most ugyanis szomorú ürességgel kong a máskor nyüzsgő hortobágyi vásártér, benne a koronavírus-járvány emblematikussá lett köztéri szobrával: a pásztorfiúval, orvosi maszkkal az arcán. Lelket sem látni, kivéve két hölgyet, az egyikük fűnyíró traktorral pásztázza a gyepet, a másik fertőtlenítőszerrel spricceli a padokat. Békeidőben mindketten parkolóőrként dolgoznak az önkormányzati tulajdonú nonprofit társaságnál, de ez a feladatuk most okafogyottá vált: autó nemigen jön, amelyik mégis érkezik – leginkább szombaton és vasárnap, amikor az emberek az egész heti bezártság után mégiscsak sétálnának egyet a végeláthatatlan pusztában – az érvényes kormányrendelet miatt ingyen parkol.
Némán, motor nélkül lebeg az a két nagy csónak is, amelyet a helyi védettségű területeket kezelő Terepszemle Stúdió Egyesület vásárolt tavaly, hogy megmutassa a látogatóknak a Hortobágy-folyó élővilágát. – Van, hogy családokat viszünk, de iskolai kirándulások alkalmával egész gyerekseregeket is – mondja Veres Hajnalka, az egyesület elnöke. Mivel nem nyereségérdekelt az egyesület, a jegybevételeket visszaforgatják, legfőképp azoknak a szezonális munkavállakóknak a bérére költik, akik a túrákat vezetik. – Zömmel a természetért, a madarakért rajondó fiatalok jelentkeznek nálunk erre a munkára, köztük egyetemisták, akik így keresnek egy kis pénzt a tanulmányaikra. Most ők sem tudnak jönni, pedig akad, aki a csónakozással kereste meg az egész éves tandíját, mert a szülei nem tudták támogatni.
Útban a polgármesteri hivatal felé találkozunk Krisztinával: ő is bezárta kis ajándékboltját, ami a megélhetését biztosította. – Hűtőmágneseket készítünk, agancscsontokból asztali díszeket faragunk, gyöngyöt fűzünk, a szürke marha szarvából kürtöt, ivópoharat csiszolunk, s a saját termékeinken kívül árulunk olyan kézműves bicskákat, táskákat, bőrből készült eszközöket, amelyeket környékbeli népművészek állítanak elő: most nekik sem tudunk megrendelést adni.
A család szerencséjére az ő férje még dogozik, így nem maradtak kenyér nélkül, de a bizonytalan jövő egyre jobban meggyötri mindhármójukat. – A kézügyességemet most arra fordítom, hogy önkéntesként arcmaszkokat varrok, az önkormányzatnak és a debreceni Kenézy Gyula Kórház dolgozóinak. Nem tudom, meddig tart ez jövőtlen időszak, de nagyon remélem, hogy a hagyományos augusztusi 20-i Hídi-vásárra talán már kinyithatunk – mondja óvatosan.
A négynapos vásár a falunak is az egyik legfőbb bevételi forrása – tudjuk meg Sári Ádámtól, az önkormányzati tulajdonban lévő Hortobágyi-Délibáb Nonprofit Kft. ügyvezetőjétől. Egész évben nagyjából húszmillió forintot szednek be a parkolási díjakból: felét ezen a négynapos ünnepen, amely alatt rendszerint harmincezer látogatót fogadnak, s száz embernek adtak munkát a jegyszedőktől az útba igazítókon át a takarítókig. Ha egy közel 190 milliós költségvetésű falu egyetlen rendezvénnyel elbukja bevételei öt százalékát, az jelentős érvágás, s akkor még nem beszéltünk az egyéb, kényszerűségből elmaradt vagy lemondott programokról: az ezreket vonzó tavaszi Szent György napi kihajtásról, a lovasnapokról, a pásztorünnepről, vagy épp a táltostalálkozóról.
A nehézségek ellenére egyelőre senkit nem küldtek el sem a hivatalból, sem a nonprofit kft-től – mondja Jakab Ádám, a település civil összefogással tavaly megválasztott polgármestere. A dolgozókat átcsoportosították, a könyvtáros most fényképeket és dokumentumokat digitalizál, archivál, van, aki a tanyagondoki szolgálatnak segít be, mások az ételkiosztásban vagy a parkrendezésben vesznek részt. A polgármester szavai szerint egyelőre nem jelentkeztek tömegesen segélyért azok, akik elvesztették az állásukat, de ez részben érhető: Hortobágy falut és a hozzá tartozó tanyavilágot kétharmad részben idős nyugdíjasok lakják. A netán elbocsátottaknak pedig három hónapig jár a munkanélküli segély, így az állásukat vesztettek júniusig valahogyan kitartanak. Hogy akkor mi lesz, ha nyár közepén nem indul be az idegenforgalom, még senki sem tudja.
