Példás rab vagyok. Minden nap kimegyek az ingatlan elé, amikor az intézkedő járőr erre felszólít, megnyugtatom őket, hogy semmi bajom, mentálisan sem, holott regényekre szakosodott fantáziám már ezeregy tervet kidolgozott a szökésre, elrejtőzésre. A bikkfanyelven hódító poroszosság keveredik hát a bennem csapongó lírával, nyugvópontot keres, egyszerre alkot és kerüli meg a saját szabályait. Számolom a napokat, kicsiben vagyok Kazinczy és Pillangó. Ők persze csak röhögnének a kéthetes karanténom gyötrelmein, a modern ember látszólag kibírhatatlan próbatételein. Hát igen, van, aki tizennégy napból próbálja megmintázni az életfogytiglant. Még szerencse, hogy az irodalomnak nincsenek sem időbeli, sem térbeli követelményei, csak az érvényes tapasztalat számít, a gondolat, s a fantázia éppúgy képes főzőcskézni két hétből mint hat és fél évből, majd boldogan tálalja a fogság végtelen naplójaként.
Előtte persze még a találkozást kellene elmesélni. Másfél hónapig nem láttuk egymást a családommal, Dusival és a nejemmel. Ez így leírva nem is tűnik soknak, holott a madridi reptéren anno csak négy napra váltunk el, ennek alapján szabtuk a búcsút is, miközben voltak olyan pillanatok, amikor egyikünk sem tudta megmondani, meddig is tart mindez, meddig maradok távol. Mindenesetre nem könnyű megélni a szenvedélyes találkozást a kétméteres távolságra vonatkozó szabály betartásával. Regényíró vagy filmrendező legyen a talpán, aki ebből használható jelenetet képes kikeverni. Mi is inkább csak a tekintetünkkel ölelkeztünk, Dusi a verandán ugrált, a nejem szomorú holdként keringett körülöttem, hátha van egy kiszögellésem, amit baj nélkül meg lehetne érinteni. A konkrétságok korában, hiszen bármi gombnyomásra megrendelhető, nem könnyű áthidalni ezt a két métert. Régen, még kimondani is meglepő: a hosszú udvarlások századaiban, volt erre eszközünk. A szavak például. Cyrano is ezek segítségével tüntette el egyrészt a nagy orrát, másrészt ugrotta át a Roxane-tól elválasztó mérhetetlen távolságot. Vajon mi képesek vagyunk efféle ugrásra pusztán a szavak segítségével? Vagy túlságosan is elszürkítettük már a nyelvet az efféle bűvészmutatványokhoz?
A kétméteres szerelem a plátói egyik alfaja. És tényleg egy Byronnak kell élnie az ember szívében ahhoz, hogy egy centit se érzékeljen belőle. A távolság lám, nem űzhető el egyetlen gombnyomással. És még üveggolyóként sem áll a rendelkezésünkre, bár a konkrétság korában valahogy így képzelnénk el a dolgot, ezzel altatjuk magunkat. Nincs más választás: aki szenvedélyes akar maradni, és nem önmagába menekülni, holmi szűkös örömök közé, megint a szavakhoz kell nyúlnia. A mindent láthatóvá és elérhetővé varázsló nyelvhez. Megint izzóvá tenni az e tekintetben kissé túl konkréttá csenevészedett mondatainkat. Ha úgy tetszik, vissza kell lépnünk az udvarlás, a romantika távolságtartó, ám annál elevenebb korába. Kamaszként magam is úgy képzeltem, hogy egy szerelemben egyáltalán nem jelenthet akadályt, hogy eltelik tíz év (lásd a romantikus regények kedvelt dramaturgiai fordulatát), a felek ennyi ideig nem látják egymást, majd ugyanott folytatják, ugyanolyan hévvel, tán csak néhány kalanddal és az idő tapasztalatával lettek bölcsebbek. Ma tíz év két élet. Van, aki pár válást is képes belezsúfolni ennyi, töménytelen időbe. Több nekirugaszkodást, számtalan zsákutcát. Már nagyapáink életpályája (egy élet, egy házasság, egy munkahely) is érthetetlen messzeségekbe sodródott a Tinder idején, amely szempillantás alatt összeboronálja egy délután erejéig az összeilleni vágyókat.
Más ez az idő, és ez a távolság. Ha nincs a vírus, meg se tapasztalhattuk volna a lassulást, a tér növekvő erejét. Bizonyos dolgok hirtelen elérhetetlenül messzire sodródtak, ami merőben új tapasztalat sokunknak. Ott álltam a malagai tengerparton, mégis elképzelhetetlen távolságban lebegett a nyaralás délibábja. A bezárt éttermek előtt már nem tudtam felidézni a lassan piruló halak illatát, az egymáshoz tapadt zsibongást. A legközelebbi ember a kilométeres partszakasz legtávolabbi pontján imbolygott, s inkább árny volt, semmint hús-vér valóság. Könnyen lehet, hogy csupán a képzeletem pingálta oda, hogy ne legyek egyedül. Vágyom a régi közelség iránt, miközben tudom, hogy az a mértéktelenség a vírushoz hasonló katasztrófáknak ágyaz meg.
Minden klíma-szkeptikusnak felírnám a kihalt tengerpart látványát. A majdhogynem teljesen üres autópályákat. Az alaktalan félelmet, amely miatt még azt sem engedik meg az átutazónak, hogy a benzinkút mosdóját használja, inkább vizelje le a ház falát. A csendet, amely közönyösen tölti ki az ember helyét, és nincs benne semmi misztikus. A XXI. század fogyasztója igen furcsa ajándékot kapott: megnézhette – végre nem popcornnal a kezében egy színes vászon előtt – milyen is lenne az élet nélküle. Hogyan szorítaná ki őt, a bolygó gőgös főbérlőjét a túl nagyra növekvő idő és tér. Megtapasztalhatta, hogy ebben a játékban – minden önbizalma ellenére – mégiscsak ő a legsérülékenyebb. Ez a bolygó nem csak a dinókat képes levetni a hátáról. Hanem az emberi hangyákat is. Szerelemmel, képzelettel és költészettel együtt.
