Azon gondolkodott, vajon tudnak-e szeretni. Megtanulták-e valaha ezt az érzelmet. És, ha igen, ki tudják-e mutatni. Illetve, ami most ennél fontosabb, megértik-e, ha ő erre épít. Mert, ha igen, még van esélye. Egyébként vége.
Egyszer, még egyetemista korában egy professzor előadásán hallotta, hogy vannak velünk született érzések, mint például a félelem vagy az unalom, és vannak olyanok, amelyek tanultak. Ezek közé tartozik a szeretet is. Meglepődött, mert azt gondolta, ezt a képességet, ezt az érzést hozzuk magunkkal. Bennünk él, tanulástól, szocializációtól függetlenül. De ezek szerint mégsem. Ezt bizony meg kell élni, el kell sajátítani, mesélte büszkén és mosolyogva a professzor. Az előadás közben felmerült benne, hogy vajon a szerelemmel is ez-e a helyzet, de nem volt mersze megkérdezni. Pedig volt lehetőség az este végén néhány szót váltani a professzorral, négyszemközt. Mondjuk a jelen helyzetben a szerelem – mint olyan – nem segíthetne, így most éppen nem létkérdés a szerelem ösztönössége vagy tanult mivolta, tett pontot a gondolat végére.
A döntés meghozatala után és annak végrehajtása előtt, úgy számolta, csak a szeretet maradt, mint egyetlen – és minden valószínűség szerint utolsó – kapaszkodó. Az értelem, az érvek már nem játszhattak szerepet, jogorvoslat nem lévén. Ha tehát, vitte tovább a gondolatot, a vele szemben lévő férfiak ismerik és gyakorolják a szeretetet, akkor van remény. Pontosabban ez az egyetlen, ami okot ad a reményre, hiszen ez az, ami jobb belátásra késztetheti a másik oldalon állókat. Jobb belátásra, és itt jobb alatt azt értette, ami felülírja a döntést, tehát egyfajta objektív, időn és téren felül értelmezhető jobbságra, jóságra utal. Arra, hogy mégse hajtsák végre a döntést. Ha pedig a játékelmélet kedvéért felteszi, gondolta, hogy tudnak szeretni, akkor csak az a kérdés, hogy a vele szemben álló férfiak mindegyike érez-e iránta (vagy, ha iránta nem is, de általánosságban véve az ember iránt) olyan szeretetet, amely lehetetlenné teszi a döntés szabályszerű végrehajtását. Mondjuk akképpen, hogy mindenki egy kissé félrecéloz.
A félrecélzásról jutott eszébe, hogy a céllövöldében, ahol gyerekként dolgozott néhány nyáron át, a főnök elgörbítette a puskák csövét. Amikor megkérdezte, miért, a főnök csak annyit mondott, hogy úgyis csak a szeretet számít. Soha nem kérdezte meg, hogy a szeretet hogyan jön a cső elferdítéséhez. Már csak azért sem, mert célzás, és persze félrelövés közben szeretett bele a lányba, akivel aztán összekötötte az életét. A második nyár végén történt, hogy a lány a pulthoz lépett, kifizette a lövést, majd felemelte a fegyvert, a vállához igazította és célzott. Nem tudta levenni a szemét róla. Már a lövés előtti pillanatban tudta, élete végéig szeretni fogja. A felesége persze azóta is azzal zrikálja, hogy nem is az elferdített cső miatt nem talált, hanem ő nézett rá olyan igézően.
Annyira elmerült a gondolataiban, a céllövölde kimerevített pillanatában, hogy a katonák szeme láttára elmosolyodott.
A szeretet ereje és másokra gyakorolt hatása járt a fejében akkor is, amikor meghallotta a dörrenéseket. Meglepődött, hogy ilyen hamar cselekedtek, hiszen ő még nem ért a gondolatkísérlet végére, és ezt igazán megvárhatták volna. Aztán nézte, ahogy a katonák szabadkozva egymás felé fordulnak, majd leteszik a fegyvereket és elindulnak, mindannyian, a parancsnok felé.
