Kiegészítésre szorul Ágh Attila professzor nagy ívű véleménycikke (Népszava, április 24), amelyben politológiai áttekintést adott a magyar egészségügy válságáról, hátteréről, késlekedő reformjáról és az alternatíva hiányáról.
Igaza van abban, hogy a politika (sajnos az ellenzék is) gyakran menekül az ellátórendszer valós helyzetének feltárása és az ágazat bajaival történő szembenézés elől. Vajon miért?
Az egészségügy ingoványos terület, rengeteg konfliktussal terhelt, a hálapénz még mindig vezérel. A döntéshozók nem értik az összefüggéseket, s ezért sem szívesen mennek szembe a befolyásos lobbikkal. Nem értik, hogy az emberi egészségbe való befektetés a gazdasági növekedés és a társadalmi kohézió feltétele. Betegségügyet látnak, nem egészségügyet.
A szükséges változástatásoktól is félnek, hiszen kormánybuktató lehet a radikális változtatások vállalása. Emellett nem szívesen kampányolnak az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésben érzékelhető drámai esélykülönbségek csökkentésével, mert 1. az ilyen programok időigényesek, hozadékuk nem váltható szavazatokra a következő választásokon; 2. attól tartanak, hogy a hajléktalanok, romák, menekültek felkarolása, pozitív diszkriminációja nem szimpatikus (pártállásra való tekintet nélkül).
Orbán Viktor kormánya ezért igyekszik az egészségügy gondjait úgy lerázni magáról, mint a kutya a vizet. Államosít, központosít, elhallgat, korábbi kormányokra mutogat, s hajlongó lakájokat állít szakpolitikai pozíciókba. A kommunikációs üzeneteket a propagandaminisztériumban írják, egészségügyi minisztérium már rég nincs. Az egészségi és ellátási mutatók romlására vonatkozó, a nemzetközi szakirodalomban olvasható adatokat rendre egy balliberális összeesküvés részének láttatják. S a kormányzati médiafölényben nehéz az ellenkezőjét bizonyítani.
Elfogadom, hogy az ellenzék sokszor nem üt le magas labdákat, megelégszik felszínes kritikával. De azt is bemutatta, hogy lehetne másként. Három évvel ezelőtt civil kezdeményezésre valamennyi ellenzéki párt heteken át közösen alakította ki azt az értéknyilatkozatot és a teendők, vállalások listáját, amellyel a politikai ciklusoktól független, konzekvens egészségpolitika megteremtéséhez nyitnak utat. Ebben a dokumentumban egyebek mellett kötelezettséget vállalnak a társadalombiztosítás visszaállítására, az egészségügyi források érzékelhető növelésére, a köz- és magánegészségügy viszonyának rendezésére, a hálapénzrendszer felszámolására. Kár, hogy ez a fontos javaslatsor visszhangtalan maradt, pedig több kísérlet történt a tervezet napirendre tűzésére a parlamentben.
A koronavírus járvány elleni védekezésben bizonyítani lehet, hogy az iskolabezárástól az egészségügyi dolgozók (sajnos egyszeri) többlet juttatásáig számos intézkedés ellenzéki követelésre valósul meg. Az persze nem szerepelt a kívánságlistán, hogy erőltetett menetben ürítsék ki kórházi ágyak ezreit, s magatehetetlen, infúzióra szoruló vagy szellemileg sérült betegek sokaságát lökjék otthoni ápolásba.
A magyarországi járványgörbe, az ismert számok és trendek alapján messze nem indokolt a kórházi kapacitás felének felszabadítása. Úgy látom, hogy ez nem más, mint egyfajta túlbiztosításra való törekvés, de az sem kizárt, hogy lopakodva hozzáláttak a feleslegesnek vélt intézményrészlegek végleges bezárásához. Tömeges tesztelés és kontaktus kutatás helyett „a legrosszabb forgatókönyvre” készülhetnek, de lehet, hogy az „ágyfelszabadítással” spórolni akarnak: a járvány lecsengése utáni forrásszűkében sem akarnak sokat költeni az ágazatra. Hiszen még a rendkívüli helyzetben is jut pénz a NER lovagoknak, a látványsportoknak, a klientúra beruházásainak. Nehogy már az egészségügy ”feneketlen hordóját” töltsék!
Rossz hírem van: a lerongyolódott gyógyító ágazatot nem lehet sok száz milliárd nélkül megreformálni. Becslések szerint a Fidesz-kormány 2010 óta reálértékben 500-600 milliárd forintot tüntetett el az egészségügy kiadásaiból, ennyi pénzből majdnem duplájára lehetett volna emelni az egészségügyi dolgozók fizetését. Mészáros Lőrinc fél óra alatt többet keres, mint egy kezdő magyar orvos egy hónap alatt, aki egyharmadát keresi szlovák társának.
Pénz és reformok kéz a kézben kell, hogy járjanak. Nem véletlen, hogy a már idézett és méltatlanul elfeledett dokumentum szerint „az egészségügyi közkiadások GDP arányos részesedését 4 év alatt az európai átlagra kell emelni”. Ami azt jelenti, hogy a jelenlegi 4 százalék körüli mértékről 6 százalék fölé kell emelni, azaz évi kb. 800 milliárd forinttal többet kell fordítani az egészségügyre. Akkor és csakis akkor lehet elvárni, hogy az orvosok és ápolók támogassák a szerkezetváltást, jusson forrás a kórházat kiváltó otthoni szakápolás, az egynapos sebészetek működtetésére, lerövidüljenek a várólisták, és ismét többen dolgozzanak a hazai szolgáltatóknál.
S még valami. A 2008 őszén kirobbant gazdasági válság kezdetén az akkori baloldali kormány nemzeti csúcsértekezlet hívott össze. Felszólalásomban azt ajánlottam, hogy vegyük le az egészségügyet a nemzeti közmegegyezés várólistájáról. Az álláspontom ma is változatlan. Az egészségügy reformjának, sőt túlélésének csak akkor van esélye, ha a politikai, társadalmi és szakmai erők egyetértésre jutnak az átalakítás elveiről, a konkrét teendőkről és ütemezésükről.