Elégedetten dőlhetnek hátra a kormány tagjai, megoldották a veszélyhelyzetben a magyar sport gondjait is, egy rendelettel vetettek véget a a bércsökkentésekről szóló, idegőrlő vitáknak a látványsportágakban.
A Magyar Közlönyben szerdán megjelentek szerint a labdarúgóknál a klubok egyoldalúan, legfeljebb hetven százalékkal csökkenthetik a futballisták és edzők bérét; a többi sportágnál nem határoztak meg felső határt, elvileg tehát a teljes összeg elvehető. A rendelet a veszélyhelyzet visszavonásáig érvényes. Ha minden jól alakul, akkor pár hónapról van tehát szó, viszont ha a kormány nem vonná vissza a veszélyhelyzetet a járvány elmúlása után sem (a migráns válsághelyzet 2016 óta fennáll nálunk), akkor ez komoly problémákat okozhat.
Természetesen az élvonalbeli labdarúgók nem halnak éhen, ha a havi átlagos bruttó 3,3 millió forintos fizetésük hetven százalékkal kevesebb lesz. Viszont egy ilyen rendeletnek szörnyű az üzenetértéke. Milyen demokrácia az, ahol központilag döntenek a fizetésekről, hol van a piaci alapú működés? Mihez kezd az a kosárlabdázó, jégkorongozó, kézilabdázó, röplabdázó, vízilabdázó, akinek a kormányrendeletre hivatkozva egyáltalán nem folyósítanak fizetést?
A kormányrendelet lezárja a csapatok és játékosok közötti vitát, kedvezményezett helyzetbe hozva a klubtulajdonosokat, akiknek legalább kilencven százaléka kötődik az ország irányítóihoz. Vagy fideszes politikus, vagy olyan állami cég vezetője, amely "véletlenül" rendszeresen nyer a közbeszerzési pályázatokon.
A kormány kegyeltjének lenni kellemes állapot: dől a pénz, amit ellenőrzés nélkül lehet elkölteni. Ennek azonban ára van. A kegyelt kiszolgáltatott is egyben.
Fellélegezhetnek a klubtulajdonosok, vége a vitáknak a sportolókkal. Csak azt nem tudják, mi ennek az ára, és mikor kapják meg a számlát.