A Nagyvárad téri metrómegálló felső szintjén – ami egy vonalba esik az aluljárószinttel – óriási, szépia színű fotók láthatók a régi Budapestről. Kevesen veszik észre őket. Az állomásnak ez a fertálya nem esik útba a metróval közlekedőknek, mivel az első lépcsőről lehet a leggyorsabban megközelíteni a peront és távozni a beérkező szerelvényről. Ez a felső szint olyan, akár egy terasz. Mármint egy jókora terasz, hiszen a budapesti metrómegállók többsége gigantikus építmény. Legalábbis azokhoz a metrómegállókhoz képest, amelyek például Párizsban, Rómában, Barcelonában, Londonban vagy Európa más nagyvárosaiban vannak. Azokat funkcionálisan alakították ki, úgy, hogy a peronokat szűk alagutakon keresztül lehet megközelíteni. Nem úgy, mint Budapesten, ahol jellemzően hatalmas tereket hoztak létre a föld alatt.
Sándor nem értette, hogy miért. Mint ahogy azt se tudta, miként kerültek ezek a régi Budapestet ábrázoló fotók a Nagyvárad téri aluljáróba. Persze némi kutakodással utána lehetne nézni, akár az interneten, akár egy illetékes, avagy a témában járatos személy megkérdezésével. Ám Sándor nem akart utánajárni. Gyerekkorától fogva megszokta, hogy kérdéseivel falakba ütközik. Hiába próbálta például annak idején megtudni, hogy miért van az, hogy ha a szoba egy pontján megnyomunk egy kapcsolót, akkor a plafonon világítani kezd egy lámpa, vagy miként kerül a víz a csövekbe, ahonnét a csapon keresztül távozik. Amikor erről faggatta az anyját, ő annyit mondott, hogy most nem ér rá elmagyarázni. Különben is, ha Sándor nagyobb lesz, meg fogja érteni. Tanulja majd az iskolában.
Hiába próbált odafigyelni a tananyagra, Sándor ott se kapott a kérdéseire válaszokat. Kicsivel nagyobbacska fejjel arról érdeklődött, hogy egyáltalán, hogyan lehetséges az, hogy a világűr végtelen, merthogy ő nem bírja elképzelni, hogy csak megyünk, megyünk az űrben, és annak sose lesz vége. Meg hát mi az, hogy az idő valamikor régen, egy hatalmas robbanás után, a világegyetem születésével párhuzamosan elkezdődött, na de mégis, mi volt azelőtt. Ilyenkor a tanár leültette, és azt mondta neki, hogy még ráér ilyenekkel foglalkozni, egyelőre inkább a leckét kellene megírnia rendesen. Egyébként meg ez a felelet sajnos egyes. Így aztán Sándor leszokott arról, hogy a kérdéseit föltegye. Minek, ha úgyse kap rájuk feleletet.
A kérdések egyre csak gyűltek és gyűltek. Sándor időnként úgy érezte, hogy szétmegy a feje tőlük. Ami amúgy is gyakran fájt. Mintha folyamatosan ott zakatolt volna benne megannyi kérdőjel. Próbálta őket időnként elcsitítani. Amikor leszállt a metróról a Nagyvárad téren, mielőtt hazafelé irányozta lépteit, végignézte a hatalmasra nagyított régi fotográfiákat. Egytől egyig, alaposan, mindet. Körbejárta a teraszt, nem hagyott ki egyet se közülük. Ám a kérdések továbbra is csak sorakoztak. Arra például, hiába törte a fejét, miközben hosszan nézte a régi képeket, ugyancsak nem bírt rájönni, hogy miért kellett a kocsikat annak idején sínekre tenni. A villamos, az egy dolog, azt szerette is Sándor, szívesen üldögélt rajta. Na de hát az árammal működik, és az áramot szállító vezeték meghatározza, hogy merre mozoghat. A ló viszont akármerre elhúzhatja a kocsit. Mi értelme volt a lóvasútnak?
– Hogy mit mondasz, tesó?
Sándor csodálkozva fölemelte a fejét. Nem vette észre, hogy hangosan kimondta a kérdést. Azt se tudta hirtelenjében, merre van. Pár órával ezelőtt fölült a Nagykörúton végigsuhanó villamosra. Ha valamelyik végállomáson leparancsolták a szerelvényről, néhány perccel később visszakapaszkodott rá annak indulása előtt. És mindig törekedett arra, hogy legyen ülőhelye. Amióta az anyja egyszer régen rászólt, hogy próbáljon már meg egyenesen, mozdulatlanul állni, vagy ha nem képes rá, akkor inkább üljön, mert ez a hintázás mindenkit idegesít, Sándor mindenhova leült. A Nagyvárad téren is úgy nézte a képeket, hogy letelepedett eléjük. A biztonsági őrök már megszokták. Legalább őket se idegesíti a hintázással. Merthogy – ezzel Sándor maximálisan tisztában volt – nem képes egyenesen állni.
– Miféle lóvasút?
Egy férfi állt Sándor előtt. Csapzott, torzonborz figura, koszos ruhában, ráadásul elég kellemetlen szagokat árasztott magából. Ahogy Sándor fölemelte a fejét, tekintete egy magasságba került a férfiéval. Aki meg elég magas volt, úgyhogy lehajolt hozzá. Arcán jobboldalt friss sebhely húzódott, fogai hiányosak voltak, a szeme vizenyős, ám a hangja épp olyan barátságos volt, akár a tekintete.
– Figyeljél, tesó – kérdezte –, kell egy kis lóvé? Szükséged van valamennyire?
Előbb megcsörgette a zsebeit, utána vett elő egy maréknyi aprót.
– Na, hát nyújtsd a kezed. Nekem most van bőven. Elég szépen összegyűlt. Szívesen adok. Kell?
Sándor elfordította a fejét. Megint a villamos sáros és olajos padlóját nézte.
– Na, kell?
Sándor némán bólintott.
– Akkor nyújtsad a kezed.
Sándornak esze ágában se volt kihúzni a kezeit a kabátja rejtekéből. Sok mindent nem szeretett. A fejében dübörgő kérdéseken kívül például azt se, ha valaki látja a kezét. A válla egy mozdulatával jelezte, hogy tegye csak a férfi az ölébe, a kabátjára az aprót.
Amaz a fejét rázta.
– A kezedet nyújtsad, tesó. És akkor elárulom, mi értelme volt a lóvasútnak.
Sándor gyanakodva megint fölemelte a fejét. Ezúttal nem teljesen, csak a férfi derekáig. Nem nézett a férfira.
– Meg tudom neked mondani. Mérnökember voltam. Csak utcára kerültem, mert bezárták a gyárat. Utána csőstül jött minden. Na, akarod hallani?
Sándor lassú, szaggatott mozdulatokkal kihúzta a kabát alól a kezét. Épp csak annyira, amíg a férfi beleöntötte a markába az apró egy részét. Utána rögtön visszadugta.
– Hát azért, tesó, mert a síneken könnyebben gördül a kerék. Kisebb az ellenállás. És a sárral se kell törődni. Úgyhogy a lovak nagyobb terhet is elbírtak. ha sínre tett kocsit vontattak. Ez volt a lóvasút értelme.
Többet nem beszéltek. A következő állomáson a férfi leszállt.
Sándor szorította a tenyerében, a kabát alatt az aprót. Arra gondolt, az anyja gyakran zsörtölődik, milyen sokba kerül neki a felnőtt fia eltartása. Hát most örülni fog, mert az keresett egy kis pénzt. De még némi időbe beletelik, mire hazaér. Előbb megy pár kört a villamossal. Aztán a Nagyvárad téren újra alaposan megnézi a lóvasutat ábrázoló képet. És boldog lesz, hogy egy kérdéssel kevesebb zakatol majd a fejében.
