Tornáztatom őket, meg versenyeztetem, de a tanulásban én már nem tudok segíteni – panaszolta az ötvenes nagymama, akire a derült égből szakadt rá egy hónappal ezelőtt az unokák elemi oktatásának feladata. Pedig kijárta ő is az iskolát, szakmunkás vizsgát is tett, de négy évtized alatt minden megváltozott a tankönyvekben. Oké, a papagájt még mindig nem írják ly-nal, de más a számtan nyelve, és már az olvasást sem úgy tanítják.
Ez a család szerencsés. Van otthon számítógép, internet, nyugodt zug a tanuláshoz, a gyerekek jó képességűek, szorgalmasak is, amit most elmulasztanak, majd egy szerencsésebb korban bepótolják. De mi lesz azzal a - szakemberek feltételezése szerint – minden ötödik gyerekkel, aki március közepén egyszerűen kizuhant az iskolából, és azóta a leffedt lasztit rugdalja a sárban? Mert ha van is okostelefon, akkor nem telik wifire, s ha mindkettő adódna, túl messze van a tanító néni, akinek ideje és tudása is van ahhoz, hogy segítsen.
Az állam ezt a kérdést egyelőre annyival válaszolja meg, hogy nem is ötből, csak húszból egy gyerek tűnt el a kanyarban. Ami már csak a mélyszegény régiók demográfiai jellemzőinek ismeretében is képtelenség, másrészt mintha az iskolaállamosítás fennen hangoztatott célja épp az lett volna, hogy a jó KLIK majd ott áll minden kis nebuló mellett, és fogja a kezét. Ja, hogy ez dögvész idejére nem érvényes? Meg hogy vannak persze kivételek, ott van például mindjárt Gyöngyöspata?
Természetesen nem azt várom el, hogy a veszélyhelyzet első napján reggel nyolckor óramű pontossággal folyjék minden magyar otthonban a digitális oktatás. Ami történt, arra csak jobban lehetett volna felkészülni, tökéletesen nem. De könyörgöm, eltelt több mint egy hónap. Azt azért már jó lenne tudni, hányan és hol vannak azok, akiket a vész elmúltával tripla erővel kell majd segíteni, mindenre megtanítani.