Elegem lett a kihaltságból, a nagy ritkán szállingózó emberekből, ezért képzeletben elkezdtem benépesíteni az elhagyatott, kicsinosított tereket. A formára nyírt narancsfák alá hangosan fecsegő olaszokat ültettem, az ír kocsma teraszára merev arcú svédeket, a tengerparti játszótéren pedig kissé molett angol anyukák kergették virgonc gyermekeiket. Lett vidámság megint. Bábeli gondtalanság. Főszezon. Bele is merültem az idilli képbe, mint citromos sörbe a légy. Sőt, már kezdtem dühös lenni a vircsaftra, amikor eszembe jutott, hogy voltaképpen unatkozó Istent játszom, bármire jó teremtményeimmel. Feltöltöm őket sorssal, élettel, szabadjára engedem, de ha a figyelmem elkalandozik, lesöpröm mindegyiket a terepasztalról. Próbálom nem ilyennek elképzelni a Teremtőmet, és nem abba a hitbe ringatni magam, hogy a háta mögött játszadozik velünk az ördög. Vírusosdit. Bár az sem volna túl megnyugtató gondolat, ha a járvány az isteni terv része lenne. Mégiscsak az a legjobb, ha egyedül maradunk a végtelen égbolt alatt.
Soha nem voltam az az istenkeresős fajta. Nem kutattam őt sem a rém-, sem a jótettekben. Nem kerestem az utcán, a filmek stáblistáján, a járdákat verő esőcseppek között. Most viszont van egy új tippem. Valahányszor az egyetlen megmaradt luxusként kiülök az erkélyre, hogy a magasba törő szállodák mögött elnyújtózó tengerre nézzek, mindig magához vonz a vizet és az eget elválasztó vékony, elmosódó vonal. Két világ határa. A még felfogható emberi képzelet, és a már mérhetetlen mindenség. Ha én lennék Isten, akkor itt rejtőznék el. Ezt a vonalat már nem lehet megérinteni. Ha úszni, vagy hajózni kezdesz felé, ugyanolyan sebességgel távolodik, amíg meg nem érted, hogy miért teremtette Isten (én) gömbölyűnek (na jó, oválisnak; na jó, geoidnak) a bolygót. A kényelmeseknek és lustáknak meghagynám azt az illúziót, hogy megtalálnak a felszentelt helyeken, az Írás igéiben, a kiüresedő szertartásokban. A bátraknak viszont maradna ez az utolérhetetlen vonal, hiány és teljesség. Hiszen mi más is lenne a hit, ha nem ez az örökös és termékeny kergetőzés?
Pár hónapja még igencsak vártam a húsvétot, hiszen ez az ünnep Spanyolországban szinte egy teljes hétig tart, ráadásul a sevillai és a malagai körmenet a leghíresebb mind közül, és már abból is országos hír kerekedik, ha a rossz időjárás miatt halasztani kell a látványosságot. A spanyolok nagy része ilyenkor kiveszi az egész hetet. Gondolhatják, hogy ebben az amúgy is nyomott hangulatban mit jelenthetett, hogy a körmenetből frusztrált fel-alá járkálás maradt, amely a konyhát érintve a nappalin át a fürdőig tartott. Az elmúlt napok visszafogott rendőri jelenléte újból szembetűnőbbé vált, jól láthatóan azt ellenőrizték, hogy senki ne kezdjen partizánünneplésbe az ürességtől kongó utcák mélyén. Talán még sosem volt ilyen sűrű, már-már hitehagyott a csend, mint ezekben a napokban, amelyeket az Isten is az önfeledt ünneplésre teremtett.
De talán nem is jött rosszul egy minden külsőségétől megfosztott, magába forduló ünnep. Az önkéntelenül is feltornyosuló gondolatokat nem nyomta el semmiféle ricsaj. És szinte abban is biztos vagyok, hogy sokan tették fel magukban a kérdést, mi lesz így a feltámadással? És most az egyszer nem másra, nem Isten Fiára gondoltak, hanem leginkább saját magukra. Az emberre. A próbára tett teremtményre. És persze a világra. Fel tudunk tápászkodni innen? Van elég hitünk a konklúziók levonásához? Vagy megint az automatikus válaszok, a dogma kényelme veszi át a terepet? Gyötrő kérdések, amelyeket a bezártság felerősít, pontosabban nem hagy semmi kiutat a menekülésre. A szembenézés így válik elkerülhetetlenné. Hacsak nem akarunk puhára főni a saját levünkben.
A düh nyomai is láthatók és hallhatók már. Nem ritka, hogy káromkodások hangjai szűrődnek be hozzám a falakon át. (A szentségelés dallama minden nyelvben könnyen felismerhető.) A minap pedig az élelmiszerbolt önműködő ajtaját rugdosták össze ismeretlenek. Nem tört be, csak pókhálósan végigrepedt az egész tábla. Ezekből is látszik, hogy miféle indulatok fortyognak a látszólagos dermedtség mögött. Mert akinek nincs ereje, vagy hajlama a töprengéshez, abból így tör elő a félelem, amely már hetek óta roncsol mindenkit legbelül, akár kimutatja, akár nem. Ilyenkor nő meg a végig nem gondolt gondolatok, a fogadatlan prókátorok és a zengő hangú vezérek ázsiója. Bárkié, akinek a hangja át tudja ütni a bezártság falát. Aki valamilyen – mindegy milyen – gyógyírt kínál. Aki ideiglenesen képes a hátat fordított Isten helyére lépni. Aki közelebb tudja hozni azt a bizonyos vonalat. Vajon megint belelépünk abba a csapdába, amelyet az elmúlt időszakok bizonytalanságai, gazdasági válságai állítottak nekünk? Vagy most már több bennünk a békeidőben felhalmozott bölcsesség? A gyanakvás?
Fogy a levegő. Bennem is, a macskában is. Ő dühében nyávog, én ordítani szeretnék. Aztán valahogy eljön az este, és kicsit elviselhetőbbé válik minden. Éjjel, a lehúzott redőnyök mögött megint olyan az élet, mint korábban. Az álom még kegyes és érintetlen. Most ő oldoz fel bennünket.
