A hit nagy erő – mondta filozofikus barátom a minap, amikor beszélgettünk a világ és az ország dolgairól. Ez olyan axióma, ami minden időben, de különösképp ezekben a mai rendkívüli időkben érvényes.
Ezt én is gyanítottam, de azért megkérdeztem, hogy mire gondol: arra – közölte jeles barátom, hogy a hit a bizalom tőkéjéből él. Arra van alapozva! Ezt persze csak korlátozottan értettem, de azért valamiféle sejtés felderengett bennem, amit ő azonnal meg is erősített: hinni csak annak lehet, akiben bizalmunk van. Például az Úristenben, mondta barátom, aki elkötelezetten vallásos ember – és rögvest idézte is ágostai hitvallásának szép, régi zsoltárát: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”.
No jó, feleltem én – az örök kétkedő – de mi a helyzet a hétköznapi bizalommal? A hétköznapi bizalomnak is megvan a maga helye és szerepe mindennapi életünkben – mondta. Ez persze olyan evidencia, amiben nem volt okom kételkedni.
Merthogy – fejtette ki művelt barátom - a bizalom a rövid távúra szerkesztett változata a hitnek. A hit hosszú távú, magasra mutató, értékelvű fogalom. Olyan, mint egy égbeszökő tornyú gótikus katedrális, az ünnepnapok épülete, amit a hétköznapi bizalom földi köveiből raktak össze az emberek. Ezt így kell érteni és értelmezni, magyarázta lelkesen kitűnő barátom.
Az Úristen messze van – kötekedtem –, távlatilag hiszek ugyan benne, de mint gyarló, földi ember, szeretnék leginkább annak hinni, ami manapság körülöttem történik. Annak, azoknak hinni, akikben megbízom, mert elhiszem, hogy amit mondanak, amit ígérnek, az úgy is lesz. Például a barátaimnak, a családomnak, egyszóval azoknak, akiknek hiszek. Mert bennük még sohasem csalódtam. Lehet-e azonban hinni annak, aki már többször becsapott? Lehet-e hinni azoknak, akikben már többször csalódtunk? – kérdeztem.
Ez persze baj – mondta barátom –, de hát ezzel sokan ugyanígy vagyunk. Mindnyájan abban a malomban őrlődünk, amiben a hit és a bizalom értékei keverednek azzal az erkölcsi ocsúval, ami mindennapi életünket nyomorítja.
Sokan nem is tudnak ebből kikeveredni? – kérdtem én. Sokan nem – felelte -, de egyre többen mégis. Látva értetlenkedő képemet, hozzátette: igen, éppen most, amikor úgynevezett rendkívüli állapot van. Ez persze - csak hogy tudd - nem a jogi állapotot jelenti, hanem azt az állapotot, amikor – mint most - az emberek valami rendkívüli helyzetben találják magukat, és ehhez igazodva, rendkívüli állapotokat preparálnak maguk körül. Ilyen rendkívüli állapotban az emberek, akiknek egyetlen befektethető tőkéjük a bizalom, olyan befektetési alapot keresnek, ahol ezt a tőkét biztonságban tudhatják – csapott át a barátom brókerba. Ezért aztán olyan befektetési portfóliót választanak – ezt a szót erőteljesen megnyomta - amiben megbízhatnak, ahová a bizalmukat befektethetik, hosszú időre leköthetik. Akár évekre is. Olyanban azonban nem fognak bízni, és bizalmuk tőkéjét odaadni, amiben csalódtak. Pláne, ha többször is. Bár – említette rezignáltan – a bizalmat már sokszor felülírta a hit. A buták vakhite. Ez a téma most azért különösen fontos – magyarázta -, mert fel lettünk szólítva, hogy bizalmunkat az örökkévalóságig fektessük be felkent vezetőnkbe.
De – ellenkeztem – abban az emberben csak megbízhatunk, aki felelősen úgy nyilatkozott, hogy ő még sohasem hazudott? Tanáros stílű barátom ekkor úgy nézett rám, mint okos apa a hülye gyerekére. Mindazonáltal – váltott témát – , ennek a rendkívüli állapotnak, ami persze sokunknak nehézséget okoz, vannak más, érdekes fejleményei is. Ne csodálkozz – intett –, hanem nézz, láss, tanulj és okulj! Csak kapkodtam a fejem.
Nos, hát, itt vannak például a templomok - folytatta. Igen, itt vannak a templomok, amik a lélek felemelésének (Sursum corda, fratres!) házai – magyarázta már kissé türelmetlenül, látva buta képemet. Ezek a templomok most bezárták kapuikat, amiket még a nagy háború idején sem zártak be. Érdekes módon azonban, ahogy a templomok kapui bezáródtak, a lelkek kapui kinyíltak – világította meg a helyzetet. Ez olyan szép gondolat volt, hogy sajnáltam, hogy nem nekem jutott eszembe.
Az emberek elkezdtek odafigyelni egymásra – folytatta. Több lett a törődés. Magam is tudok olyan érdekes természetű, huszonéves kisasszonyról – mesélte –, aki a kinőtt laptopját odaadta egy idős általános iskolai tanárnak, és még négy napos távoktatási képzésben is részesítette. És még sok hasonló van. Hát mi ez, ha nem rendkívüli állapot? – nézett rám szigorúan.
Másfél méterről.
A szerző borász