A tizennyolcadik születésnapja előtt két nappal tudta meg, hogy online folytatja középiskolai tanulmányait. A várva várt buli elmaradt, a családi ebéd a kiszemelt étterem helyett otthon zajlott, az ajándéknak szánt utazás ismeretlen időpontra halasztódott. A nyolc éven át biztonságos burkot nyújtó közösség virtuálissá, az eddig megismert világ ismeretlenné, a dédelgetett tervek megvalósításához vezető út nehezebbé vált. De szerinte a tehetség, a szorgalom és az eltökéltség úgyis győz.
A veszélyhelyzet és nagykorúságának első három hete már-már katonás napirend szerint zajlott, online oktatással, érettségi feladatsorok kitöltésével, skype nyelvórával, otthoni zenéléssel és edzéssel, barátokkal való videochateléssel és a hírolvasások szigorú minimalizálásával. Az empatikus, a hirtelen elválás miatt szintén szomorú és néha talajvesztettnek tűnő tanárok és az öntudatos, de elbizonytalanodott diákok közös kreativitása sokszor legyőzte az ismeretlentől való félelmet.
A napok múlásával azonban egyre többször sorjáztak a kérdések. Ugye, nélkülünk nem döntenek? Mikor lesz döntés? Ugye, nem bánnak (el) így velünk? Leste a helyettes államtitkári – még mindig nem biztos - bejelentést. Tehetetlen düh és csalódottság lett úrrá rajta, de néhány óra múlva már diákok többezres közössége fogalmazott átgondolt levelet egészségügyi kockázatokról és esélyegyenlőtlenségről, racionalitásról és megoldási lehetőségekről. Ünnep ide, ünnep oda, ő is elküldte a felelős vezetőnek, aki húsvét szombat este megköszönte a javaslatokat. Személyre szóló válaszlevélben némi iróniával, a korszellemnek megfelelően emojikkal fűszerezve.
Ismét vár. Mára ígértek kormánydöntést, azaz biztos választ. Reméli, hogy a döntéshozók figyelembe veszik gondolatait, és miközben az egymás iránti felelősségről beszélnek, példát is mutatnak. Hogy bele tudják képzelni magukat a diák helyzetébe, aki a magából kifordult világban kénytelen készülni eddigi élete legnagyobb megméretésére. És reméli, nagyon reméli, hogy éretten döntenek az érettségizettek.