Az egész ötlet, hogy könyvekről, számomra valamiért kedves, vagy fontos művekről, nem pedig újdonságokról, frissen kiadott kötetetekről írjak, onnan jött, hogy – már nem emlékszem, minek az apropóján – elkezdtem magyarázni idén(?) érettségiző fiamnak, mi is az a szimbólum. (Megkérdeztem, de ő sem emlékszik, miről beszélgettünk eredetileg.)
Nappal szemben nem szabad vizelni – ez például egy püthagoreus szimbólum, kezdtem az első dologgal, ami eszembe jutott, majd rátértem a szimbólum szó etimológiájára: szün+ballo – annyit tesz ógörögül, hogy össze+tenni, egyesíteni (ti. egy kettétört tárgyat). És felidéztem a Steiger Kornél óráján hallott történetet, hogy amikor két görög király szövetséget kötött, ezt egy gyűrű „jelképezte”, amelyet kettétörtek és mindkettejüknek jutott egy-egy darab. Mikor egyikük segítségre szorult, elküldte a saját gyűrű-felét szövetségesének, aki összeillesztette a két részt – ebből tudta, hogy valóban a barátja üzent.
Ez a történet jól magyarázza a szimbólum szó eredeti jelentését, ami azonban az idők homályába vész, hiszen már Püthagorasz követői is a maihoz hasonló értelemben használták a kifejezést. „Szümbola”, jelszavak vagy jelképek a neve azoknak a maxima-gyűjteményeknek, amelyeket későbbi szerzők a püthagoreusoknak tulajdonítottak, és amelyek közé a nappal szemben való vizelés tilalma is tartozik. Másik nevük „akuszmata”, vagyis „hallott dolgok” (a magyar fül is kihallja az akusztikából ismert „hang” szót). Ami arra utal, hogy ezek a tanítások szájhagyomány útján terjedtek, s a beavatott püthagoreusoktól föltehetőleg megkövetelték, hogy elméjükbe véssék őket, mint a püthagoreus tan és gyakorlat katekizmusát. Számos ilyen püthagoreus szabályt ismerünk, sokat magától Arisztotelésztől, ilyen például a babevés tilalma, vagy hogy az asztalról leesett ételt nem szabad felvenni, de fehér kakast sem volt szabad érintenie egy Püthagorasz követőnek, ahogy a kenyeret sem törhette meg.
E szümbolonokat, amelyeken jókat röhögtünk a fiammal, mára elfelejtettem, Steiger Kornél órájára az 1987/88-as tanévben jártam. De amikor Püthagorasz kapcsán elgondolkodtam, hol találhatnék tanairól bővebb forrásokat, felnyúltam a könyvespolcra és levettem a Kirk-Ravent, pontosabban G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofield The Presocratic Philosophers című munkájának magyar fordítását, A preszókratikus filozófusokat. Az Atlantisz Könyvkiadó sorozatában jelent meg 1998-ban (az Atlantisznak és vezetőjének, Miklós Tamásnak köszönhetően ma már magyar nyelven is olvashatóak alapvető – eddig le nem fordított – bölcseleti művek, kortárs filozófusok munkái, de az Atlantisz kiadásában jelent meg például Kis János kortárs magyar (újra)fordításában Kantnak A tiszta ész kritikája című magnum opusa is). Steiger Kornél és Cziszter Kálmán fordította a jegyzetekkel együtt több mint 700 oldalas kötetet – előbbinél, mint említettem, görög filozófiát hallgattam az ELTE-n (egyébként Steiger maga is egy preszókratikus filozófus, s aki ma Magyarországon görög filozófiával foglalkozik, mind az ő szakállától indult el), utóbbi pedig hallgatóm volt az aspiránsként tartott Kant-szemináriumomon.
Vagy húsz éve vehettem meg tehát a Kirk-Ravent, és vélhetően rögtön fel is tettem a könyvespolcra, mert a pár hete előkerült kötetbe jól láthatóan még senki nem lapozott bele. De eddig nem is volt rá szükségem, egyetemistaként pedig a könyv egyes fejezeteinek angol nyelvű fénymásolatai kerültek a kezembe. A Kirk-Raven ugyanis egy kézikönyv, amely a Szókratész előtt élt „filozófusok” legfontosabb szövegeit – döntő többségükben fragmentumokat, töredékeket – tartalmazza eredeti, ógörög nyelven, közli ezek angol (magyar) fordítását, továbbá sorra veszi az egyes filozófusokról szóló forrásokat az előzőhöz hasonló módon, illetve kommentálja azokat. A könyv Püthagoraszról szóló hetedik fejezete például így tagolódik: I. A források; II. Korai utalások Püthagoraszra: 1. Hírneve bölcsként kétséges, 2. Tanítása a reinkarnációról, 3. Személynek összekapcsolása orphikus tanokkal és iratokkal; III. Püthagorasz életének és művének történelmi összefüggése: 1. Arisztoxenosz Püthagorasz életéről, 2. Püthagorasz krotóni tevékenysége; IV. Történetek csodás tettekről; V. „Akuszmata”: 1. Önmegtartóztatási szabályok, 2. Egyéb tiltások, 3. Szám és harmónia, 4. A lélek sorsa; VI. Összefoglalás.
Olyan kötetről van szó tehát, amelyet nem vesz naponta kezébe az ember, de ha mégis, akkor némi áttekintés után könnyen és gyorsan eligazodik, megtalálja, amit keres. Bonyolítja persze a dolgot, hogy Püthagorasz maga nem írt művet, s minden mai tudásunk az i.e. VI. században élt gondolkodóról olyan forrásokból származik, amelyek legalább száz, de akár ezer évvel Püthagorasz után keletkeztek. De ez a Kirk-Ravenben szereplő legtöbb gondolkodóra, a milétoszi Thalészra vagy az eleai Parmenidészre is igaz. S ha egy kicsit elmélyedünk a Püthagoraszról szóló fejezetben, kiderül, hogy jórészt Platón – akinek a metafizikája mélyen át van itatva püthagoreus eredetű gondolatokkal – és tanítványai felelősek a források hiányáért. És ezzel meg is indokoltam, miért a Kirk-Raven az első darabja a kedves könyveimről szóló tervezett sorozatomnak: a preszókratikus filozófusokkal kezdődik el az a valami, amit európai gondolkodásnak szokás nevezni.
