Egyszer volt, de leginkább hol nem volt, volt egyszer egy köztársasági elnök. Államfőnek hívták ezt a köztársasági elnököt, mert hát az is volt valójában.
Na, ez az államfő odafent székelt a magas Várban, onnan nézte az ő népét, már amennyiben és már amikor. Merthogy ő inkább horgászni szeretett. Hallgatag ember volt ugyanis, és a hallgatagsághoz a horgászás illett a legjobban. Beszédes ember elriasztja a halakat, csak aki csöndben tud maradni, annak lesz kapása.
Hanem egyszerre csak híre ment, hogy eltűnt az államfő. Nem lelték sehol, nem mutatkozott a lakosság előtt, de még sehol máshol sem. Pedig lett volna rá igény. Megtámadták ugyanis az országát, egy láthatatlan, mindenki másnál veszélyesebb ellenség, a koronavírus nevű járvány. Az illetékes hadak persze azonnal felvették a harcot a betolakodó ellen, de hamar kiderült, hogy itt nem használnak az eddig bevált vagy annak vélt praktikák. A vírus nem hátrált meg a szájkarate elől, a szómágia sem segített, ilyen népi fortélyokkal egyedül a testvéri Türkméniában sikerült megsemmisíteni, mert ott azt mondták a vírusnak, hogy ő nem létezik.
Az államfő viszont eltűnt, pedig alá kellett volna írnia egy nagyon fontos törvényt. Az ő aláírása nélkül ugyanis semmilyen törvényt nem lehet kihirdetni, ami azért is helyes, mert demokráciában ennek így kell lennie. Nagyon kezdték hát keresni az államfőt, égre-földre, még a pincébe is benéztek. Mert ha nem írja alá a törvényt, akkor a miniszterelnöknek nem lesz örök időkre szóló korlátlan teljhatalma. Ez pedig minden másnál fontosabb volt a vírus elleni harcban, a vírus semmitől sem fél jobban, mit a korlátlan teljhatalomtól. Ha ilyet lát, fejvesztve menekül, leginkább arra, amerre lát.
Lett is nagy izgalom, hogy hol lehet az államfő. Akiről mindenki tudta, hogy azért hívják Mr. Százbólszáznak, mert amikor először megválasztották, azt mondta, hogy ő száz rossz törvény közül százat visszadob a parlamentnek, száz jó közül viszont százat aláír.
Nagyon megörültek akkor az ország lakói, akiket lakosságnak szoktak nevezni, négyévente pedig választópolgárnak. Annyira örültek, hogy jobban nem is lehetett volna. És az államfő tartotta a szavát, az meg tényleg nem az ő sara volt, hogy minden törvény, amit elétettek, jó volt. Ha lett volna rossz az elétett törvények között, azt biztosan nem írta volna alá, de ilyen nem volt, mert hát nem is lehetett: ami nem volt jó, azt eleve meg sem mutatták neki.
Végül aztán, mint minden mese, ez is jóra fordult. Kiderült, megvan az államfő, csak nem akarta a jelenlétével háborgatni az embereket. Összezavarni őket a mindennapokban, beleavatkozni a megszokott kerékvágásukba. Akkor már inkább a hallgatagság, mondta magában, mielőtt megtalálták, és aláírta a korlátlan teljhatalomról szóló törvényt.
A mesémnek vége, így görbüljetek meg, ha nem így volt. Esetleg még annyit tennék hozzá, Tisztelt Bíróság, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halunk.
