Van egy soha nem látott külső veszély, ami átrendezte az életünket, és összefogás mellett egymásnak feszülést is hozott. Hogyan értelmezzük azt, ami történik velünk?
Az utolsó országos járvány elleni, egyébként sikeres védekezés emlékeim szerint a hatvanas évek elején történt, hat hétig voltunk elzárva egy kórházban vérhasjárvány miatt. A mai nemzedékek többségének viszont sohasem észlelt, kezelési rutin nélküli helyzettel kell most szembesülniük. Az emberek féltik a családjukat, ha nem kapnak hiteles megnyugtatást hivatalos forrásból. Felerősödött a közéleti harc, amire ilyenkor még a politikailag inaktívak is érzékenyebbek. A bizonytalanságot növeli, ha a vezetők részéről hiányzik a biztonságadás („ránk bízhatod magad, segítünk”) és a bizonyosságadás („nem pusztulsz el, képesek vagyunk megvédeni a szeretteidet is, anyagilag is segítünk felállni”). A bizalom és a hit erodálódik, amikor a nem etikus múltbéli lépéseket erőszakosan igyekeznek igazolni a jelenben („értetek voltunk és vagyunk, bízhattok bennünk”). A tömegek nem bíznak a vezetőikben, ha a krízishelyzetben a hazugságok egyértelművé válnak, és visszafelé is hiteltelenítenek. Főleg, ha vezérlésikompetencia-hiányokat, későn elkezdett „körletépítést”, agresszív, pökhendi, drága kommunikációt látunk. Nem segít a katonák jelenléte, a következetlenség, szembehazudás és magyarázkodás. De nem segít az emberek körében látható, idősek elleni heccelés sem.
Közvélemény-kutatás szerint az emberek nagy része mégis elégedett a – térségben egyelőre nem féktelen pandémiában meghozott – intézkedésekkel. Hinni akarnak?
Az egyszerű emberek a végsőkig hisznek abban, hogy a vezetőik értük vannak, és tudják, mit kell csinálniuk. Az értelmiségiek sem ellendrukkerek. Ugyanakkor a történelem igazolja, hogy a nép nem felejt és – Tömörkényi István szavaival – „A nép nem tréfál”. Több mint ezer éve építi saját országát és építi-védi Európát. Egyéni érzelmeit, sérelmeit mindig félre tudta tenni, de rendkívül nehezen viseli az értük mutatott áldozatvállalás hamisságait, szerettei veszélyeztetését. A tömegek ma egységesek, normakövetők, hinni akarnak abban, hogy legyűrhető a „gonosz”, ehhez partnerek és minden áldozatvállalásra képesek. Ugyanakkor átmenetileg – de csak rövid távon – megbocsátók. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a közvélemény-kutatásnak számos változata lehet.
A vezérlésikompetencia-hiány kommunikációs vagy más jellegű probléma?
A politikának végig kellene gondolni, ki mit és hogyan kommunikál, de ad hoc korrodálás is történik szinte naponta. A kormánypárti képviselők például nem állnak föl a felhatalmazási törvény előtti vitában, hogy megtapsolják az első vonalban küzdőket, majd a végszó róluk, „133 bátor emberről” szól. Eközben a szabályok mintha rájuk nem vonatkoznának, ezt láttuk az önkéntes karanténban lévő képviselő parlamenti megjelenésekor. Emésztik a bizalmat az érzékelhető, hatalmas és egyirányú támogatások, miközben milliók élnek mindinkább perspektíva nélkül, és az olyan elszólások is, mint hogy a „65 év alattiak nyugodtan megfertőződhetnek”. Bizonytalanságot okoz, hogy akkor adott-e pénzt az EU a védekezésre? Ha igen, miért állítják az ellenkezőjét? Kinek hisznek a tévénézők? Miért kell hiteltelen személyeket előbányászni? A hiteltelenség, a kérdések alóli kibújás, a kommunikátorok gőgös megnyilvánulásai automatikusan és tömegesen rombolnak. Látom a jó szándékot is a „süket” magyarázatokban, de megelőzhetné őket a kockázatelemzés. Ezekhez kiváló szakembereink vannak.
A félelem inspiratív hatással lehet az önvédelemre, a túlzott szorongás viszont görcsbe rándíthat, nem?
A nem romboló szorongás és a személyiségenergiánkat nem pusztító pánik valóban előhívja az önvédelmi technikákat, és inspiratív hatással tud lenni a problémalátó és -megoldó készségeink megmozdulására, és ekkor a veszélyt képesek vagyunk kezelhetőnek érezni. Szimpatikus kríziskommunikációnk, személyiségünk mások érdeklődését felébresztő küzdelme felénk mozdítja a proszociális (segítőkész, jóságos) embereket vagy szervezeteket. A pillanatnyi megrendülést, pozitív stresszt nem szabad teljesen kiküszöbölni az életünkből, mert a szervezetünk fiziológiai felépítése akkor teszi lehetővé kellemes élmények átélését, ha azt valamilyen várakozás, sóvárgás, küzdelem vagy kellemetlen – de nem romboló – élmény előzte meg. A láthatatlan veszedelemből eredő vagy a személyiségbeli, helyzetkezelési képtelenségből következő túlzott szorongás valóban blokkoló lehet, és a tehetetlenség nem a megoldások keresése felé mozdít.
Milyen túlélési technikák működnek egy krízisben?
A tartós szorongó-félelmi helyzetet akkor tudjuk túlélni, ha megpróbálunk ellene küzdeni. Ki kell küszöbölnünk az első pillanatban befolyásolhatatlannak és túlterhelőnek minősített esemény hatásait. Az effajta szabályozásra tett észszerű próbálkozás a problémaközpontú küzdés. Eközben persze szorongunk, hogy képességeinkben nem bízhatunk meg, szégyelljük az ügyetlenségünket, bűntudatunk van, miért nem figyeltünk oda jobban, dühösek leszünk másokra, akik szerintünk ostobán próbálnak segíteni nekünk vagy minket hibáztatnak. Felerősödik a félelem, a „messiásvárás”, könnyen csatlakozunk a tőlünk független megoldást ígérőkhöz. Igyekszünk elnyomni, letagadni a fájó érzéseket, hogy oda tudjunk figyelni a családunkra, a tanulásunkra vagy a munkánkra. Ez az érzelemközpontú küzdés, amiben ennek ártalmas formáiként kiútnak érezheti vagy istenítheti valaki a kompenzálást, a kivonulást, az elmagányosodást, a függő helyzetbe kerülést vagy a „lázadást”. Az egészséges, összerendezett énnel bíró személyiség azonban nem pusztítja el önmagát. Ha szerettei életét, jövőjét kilátástalannak érzi, akkor először megkísérli – akár az akadályok drasztikus eltávolításával – a változtatást.
Milyen veszélyei vannak a krónikus szorongásnak?
A tartós, magas intenzitású stressz létrehozhatja a kimerülés, a szorongás, a visszahúzódóvá vagy rossz szándékúvá, agresszívvá válás szindrómáját, sőt – akár össztársadalmi szinten is – a „burn out”-ét, vagyis a kiégését. Ez a feszültségállapot hosszú időn át elviselhetetlen, csökkenti az alkalmazkodási és túlélési esélyeket, ezért az egyén szüntelen feszültségcsökkentésre törekszik. A fiziológiai stresszválasz automatikusan fut le, felkészíti az emberi szervezetet a gyors működésre, arra, hogy támadjon vagy meneküljön. Ez az ősi biológiai reakció inkább túlterheli szervezetünket, mint hogy a túlélését segítené, gyengül az immunrendszer is. Érzelmi reakciók is keletkezhetnek, szorongás, félelem, düh, ellenállás, depresszió. Gátlódnak a megismerő funkciók, a memória, logikus gondolkodásunk átmenetileg összezavarodik, a kibújási-küzdelmi stratégiánkat nem a racionalitás vezérli. Fenyegető gondolatok árasztják el a tudatot, automatikus énvédelemként megjelennek az elhárító mechanizmusok, az elfojtás, a tagadás, a projekció.
Ellenséges reakciókat is láttunk az elmúlt hetekben. Szorongás okozza ezeket is?
Ez részben a személyiség állapotától függ, lehet a félelem és a szorongás eredménye is, de a sokéves tudatos manipulálás, a politikusok játszmái miatt létrejött személyiségrombolás, ellenségkeresés meghatározóbb. Táptalaja ennek, hogy évtizedek alatt megszűnt a sokszínű erkölcsi nevelést jelentő mező, degradálódtak a referenciaszemélyiségek, tönkrementek a hagyományos családi minták, megváltozott a párkapcsolatok értéke és szerepe. Így a szocializálódó fiatal, a nem kész személyiség csak az alig létező felnőtt minták alapján tud viszonyulni például a kisebbségekhez, az idősekhez vagy a mássághoz. Kevés az összerázott, önjáró személyiség. Mindebben az „antiplebs” politika mellett bűnös a tömegkommunikáció jelentős része is az értékek negligálásában, a hecckampányokban és az ellenségképgyártásban. Történelmi bűn, ha az idősek iránti heccelés tudatos. Vizsgálataink szerint a mai fiatalok jószívűek, családcentrikusak, értékkövetők, szociálisan érzékenyek lennének, ha nem találkoznának manipulációs hatásokkal, és ha lenne igazi családjuk, közösségük, egyértelmű perspektívájuk és egzisztenciális biztonságuk.
A tartós stressz visszafordíthatatlanná is válhat?
A veszély túlértékelése és az egyéni megbirkózási készségek alábecsülése gyakran eredményezhet magas szintű szorongást, és ilyenkor egyre többen lehetnek, akiknél a félelem már nem aktuális állapot, hanem személyiségjegy. A szorongás és a félelem együtteséből nem következik az agresszívabbá válás, ami nem a külső ingerektől következik, hanem a múltbeli tapasztalatokból, a szociális tanulásból vagy akár a virtuális világból. Ezeket a mechanizmusokat nem szabad lebecsülni, bár ügyes manipulációkkal kiválthatóak, átmenetileg tömegek befolyásolására, egyéni célokra használhatók, de nagy a bumerángeffektus beindulásának esélye. Emiatt is nagyon fontos, hogy meghalljuk a lepusztulási lejtőre kerülő mélyrétegek morajlását.
Az egyéni állapotokból elvileg kiszámítható volna egy társadalmi reakció?
Ha mindent tudnánk a félelemben élő egyének személyiségállapotáról, akkor esetleg ki lehetne számítani a viselkedésüket, reakcióikat, félelmeiket a szorongásuk krónikussá válása esetén. Meggyőződésem, hogy a magyar emberek nem véreznének el a normalitáspróbán: Buda Béla szerint a jó középmezőnyben vagyunk. A magyarok alapvetően nem egocentrikusak; a történelem rájuk oktrojált állandó megfelelési kényszere nem engedte meg számukra ezt a luxust. A lelki jellemzőik és az értékeik megvédésének ígéretén keresztül viszonylag sokáig manipulálhatóak, de a becsapásra való rádöbbenés következményei is frenetikusak lehetnek. Szekértáborok vannak, a mindenkori hatalom értelemszerűen és joggal tart a tömegek esetleges radikalizálódásától, ami többnyire megtörténik, ha egyszerű igényeiket sok éven keresztül sem veszik figyelembe. Ma egyszerre van jelen a Ranschburg-féle szorongás, félelem, agresszió, a Pataki Ferenc és Csepeli György által megfejtett bűnbakképzés jelensége, a Montágh/Koncz-féle hitelesség/sikeresség szindróma, és – nem a többség oldaláról – a „janicsár”-jellem, vagyis az individuális rokonszenv tanúsítására képtelen, a klikkcsoport nevében megsértődő és kíméletlen agresszióval reagáló viselkedés. Bár Pataki 1992-es jóslatát beteljesítve az ilyenek és az indulatos Bolond Istókok száma nő, szerencsére a hétköznapok teherhordói, a gyakorlatias józan ész mesterei Robinson-fejjel gondolkodnak hazánkban: a legtöbben nem zúzzák szét munkájukat „jégverés” után, hanem elkezdik felépíteni új életüket.
Hogy haladhatnánk meg ezeket a történelmi, hovatovább turáni típusú csapdákat?
A pszichológiai ellenszerek nagyrészt kidolgozatlanok. Ezekhez minden szinten „új táncos, új férfi kell”. Sokat jelentene, ha a hatalom azonnal megszüntetné a pszichológiai vírusokat, és a nép – oly kevés – igényei, vágyai szerint írnák át a javakhoz való hozzájutás és a vezérlés mechanizmusait. Az oktatásnak a lehető leghamarább személyiség-központúnak kellene lennie. Egyébként lehet, hogy elkezdődik az önvezérelt, saját sorsát jól irányító, de esetleg szabálytagadó, önző, rigid személyiségek kora. Pedig a magyar ember történelmileg, egyediségében is áldozatvállaló és mélyen közösségi.
Vannak, akik szerint a média túl drámai képet mutat a krízisről. Van felelőssége a tömegkommunikációnak abban, hogy milyen dózisban közvetít lehangoló információkat?
A médiumoknak óriási felelőssége van a hiteles járványkép bemutatásában, a lehangoló adatok közlése mellett még nem tudott átállni a megnyugtató, pontos, arányaiban megfelelő hír- és műsorstruktúrára. A járványról többet, szakszerűen, igazat mondva, szívhez is szólóan, jó példákat tömegesen bemutatva kellene szólni. Igazi alkalmazkodási és járványkezelési készségeket adó „népnevelés” volna szükséges. A hírek arányai rombolóak: napi 50-60 perc a járványról, a többi politika: az udvari médiumoknál nagyrészt füsteregetés, a hatalmon lévők ütőképességének dicsőítése és az ellenzék gyalázása folyik – ez utóbbi útszéli módon.
A kríziskezelő kormányok nyílt vagy – mint nálunk történik – korlátozó kommunikációja a jó megoldás? És hogy viszonyuljunk az „álhírterjesztéshez”?
A nyílt és egyenes információközlés jobb megoldás, és kedvezőbb a lélekre gyakorolt hatása is. Friss tapasztalataim szerint az emberek körében alig érthető tetten a „rémhírterjesztés”. Az öntudatra ébredő 7-8 millió magyar szószólói – különösen a kistelepüléseken élők – szólaltatják meg a nép hangját. Ők alig szelektálnak, az „udvari médiában” látott-hallott, olvasott, a mások által értelmezett torzult információkat, s saját kritikájukat összekeverve terjesztik, keresztezve személyes tapasztalataikkal, amit az egészségügyben, a saját sorsukban észlelnek. Az aggódó hazai értelmiség és a távolabbi külföldi magyarság hangja is erősödik. Ezek a rétegek gyakran friss kutatási eredményekre, reprezentatív információikra támaszkodva kritikusak a hamis kútfőkkel szemben. Az emberek nem félhülyék, elemeznek, értékelnek, és bizonyos stílust nem fogadnak el. Persze vannak „butuskák” is, akik veszélyérzet nélkül, tudattalanul másítják meg a híreket, ők jórészt epigonok, az információtorzulás áldozatai. És vannak kamugyártó gonoszok is: az ő „játékukat” büntetni kell. Mindezt betetőzi az állandósulni látszó morális és létfenntartási pánik, a már sajnos kitapintható bűnbakállítás kiszámíthatatlan következményeivel.
Ami túlmutat a koronavírus-járványon. Mi lehet ennek a kimenetele?
A mai helyzetben talán szerencsés, hogy személyiségünkben és történeti nemzeti karakterünkben sok a megbocsátó segítőkészség, az egokontroll, a gátlásosság, a jóvátételre törekvés: általában inkább magunkat ostorozzuk ahelyett, hogy a bennünket bántókat támadnánk. Mivel sok-sok történelmi gyökerű belső démonnal küzdünk, képesek vagyunk a végsőkig elviselni a már-már megsemmisítő bántást is. Külföldi tudósok „heccvonal”-nemzetnek is hívnak bennünket: inkább elvonulunk, sem hogy támadjunk. A „képcsőnemzedék” és az azokat követő fiatal korosztályok már kevésbé ilyenek. Persze ha betelik a pohár, és a kiszolgáltatottság érzése szétárad az országban, a történelmi skrupulusok („ne szólj szám; mindig a hatalmasoknak van igazuk; jobb a győztesekhez tartozni”) kitörlődnek, akkor oldódhat a kishitűség, a szorongás, nőhet az önbecsülés, s a kollektív tenniakarás. Megjósolhatatlan, hogy a móriczi „lefékezett temperamentumú” magyarok, a „félretaposott, abba belenyugodott emberek” mit lépnek ekkor. A Bibó István szerinti „zsákutcás magyar történelem miatt eltorzult magyar alkat” reakciói hirtelen és kiszámíthatatlanul indulhatnak be. Ezért sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni sem a „kirekesztett” itthoni többség, sem a külföldön élő és dolgozó több millió magyar jogait és akaratát.
