A Wikipedia vagy 100 jelentős történést fűz ehhez a naphoz az elmúlt évezredben – tartottak ekkor pápaválasztást, alapítottak királyságokat (például Szardínia, Korzika), ezen a napon ütötte lovaggá I. Erzsébet az akkor még Sir nélküli Francis Drake-et, és Martin Luther King is április 4-én lett merénylet áldozata. Feltűnően sok az ilyenkor lezajlott hadi esemény is: 1541-ben, Pest ostromakor Mehmed szendrői béget kényszerítette menekvésre az osztrák–magyar–cseh haderő; 1849-ben Damjanich tábornok űzte ki Jellasics császári tábornagy csapatait Tápióbicskénél; 1945-ben pedig Nemesmedves visszafoglalásával az (azóta tudjuk, hogy csak majdnem) utolsó német katonák hagyták el az országot. A két utóbbi, azaz a szabadságharc és a II. világháború április 4-éje némiképp összefonódik, legalábbis ami a különféleképp értelmezett szabadság ünneplését, illetve a fel- vagy megszabadulás mikéntjét illeti.
Szegény Forinyák!
A tavaszi hadjárat tápióbicskei csatája utólag az 1848–49-es szabadságharc egyik jelentős fegyvertényének bizonyult, ahol a hadvezéri döntések, az egyéni hőstettek és a szerencse együttes hatása hozott győzelmet Damjanich seregének. Bár a forradalom elbukott, ez az ütközet, pontosabban a győzelem dátuma, a megtorlás után, a neoabszolutizmus idején is szimbolikus erővel bírt. Mivel a Bach-rendszerben már-már hisztérikusan üldöztek mindent, ami 1848-ra emlékeztetett – a honvédzászlók, a szabadságharc hőseit ábrázoló képek és a Kossuth-bankók birtoklása szigorú megtorlást vont maga után, és megszabták a kalap- és szakállviselési divatot is –, a forradalom kitörésének napját, március 15-ét nem lehetett ünnepelni, sem a szabadság, sem pedig a gyász ünnepeként. Az önkényuralom alatt még a csendes márciusi megemlékezéseket is ellehetetlenítették, április 4-re azonban nem figyeltek annyira árgusan a hatalom katonái, így akkor zavartalanabbul lehetett terveket szövögetni. Aztán az 1859-es solferinói ütközet – amelyben Ausztria döntő vereséget szenvedett a III. Napóleon által támogatott Piemonttól, és kénytelen-kelletlen le kellett mondania Lombardiáról – alapjaiban megrengette a Habsburg Birodalmat, ami Magyarországon is adott némi bátorságot az elégedetlenkedőknek. 1860-ban az ünnepi szervezkedés a tápióbicskei győzelem napjáról visszakerült március 15-re – mintegy 500 pesti egyetemista és iparoslegény nyílt megemlékezést szervezett az 1848-as hősök tiszteletére. A fiatalok a belvárosi plébániatemplomban, majd a ferences rendi templomban is megpróbáltak gyászmisét mondatni a szabadságharc mártírjaiért, de mivel mindkét helyen a hatóságok ellenállásába ütköztek, végül a Kálvin téri református templomban gyűltek össze. Innen a ferencvárosi temető felé indultak volna tovább, ám szuronyok állták az útjukat, ezért a megemlékezés hamarosan a Kerepesi temetőnél folytatódott. A demonstrálókat ott is katonák fogadták, akik előbb felszólították a fiatalokat a távozásra, majd tüzet nyitottak rájuk. A lövések többeket is megsebesítettek, de Forinyák Géza számára, akiről Arany László is írt A délibábok hősében („Megbánta néhány. Egy nem bánhatá meg: / Szegény Forinyák, ő elvérezett”), végzetesnek bizonyult az incidens. Április 4-i temetése, ha lehet, még erősebben kötötte a szabadság fogalmát a tavaszi naphoz. A szertartáson becslések szerint minden második pest-budai polgár részt vett. A Vasárnapi Újság korabeli tudósítása szerint „már délután 2 órakor több ezer tüntető várakozott a Nádor utcában, a 4-kor induló gyászmenet pedig végeláthatatlanul kígyózott a város utcáin. A felvonulás békés és csendes volt, ám a több tízezer gyászoló hallgatása minden szónál világosabban fejezte ki a császári önkénnyel és az értelmetlen vérontással szembeni ellenszenvet és elutasítást.” Míg március 15-én csak egy elszigetelt csoport vonult utcára a Habsburg-önkény ellen, addig április 4-én már a korszak legjelentősebb tömegdemonstrációját tartották meg, Forinyák mártírhalála pedig évekre összekapcsolta a rendszer ellenségeit. Aztán, 1927-től április 4-e egy időre jelentőségét veszti: március 15-e hivatalosan is bekerült a piros betűs ünnepek közé, ahonnan 1951-ben golyózták újra ki közel 40 évre.
Március 15-e elesett
Az ünnepeket érintő jövés-menésbe és a szabadság fogalmának hivatalos definíciójába az 1950-es évek szólt bele ismét markánsabban: március 15-e munkanap, április 4-e viszont minden idők legpirosabb színű napja lett. Az április 2-án megszülető 10. számú törvényerejű rendelet legalábbis ellentmondást nem tűrően fogalmazott a kérdésben: „1945. április 4-e a legdöntőbb fordulat Magyarország ezeréves történetében és a magyar nép küzdelmekben gazdag életében, mint az a nap, amelyen a dicsőséges szovjet hadsereg kiűzte országunk területéről a német fasiszták és magyar csatlósaik utolsó hordáit, felszabadította az egész ország területét az idegen imperialista megszállás és az elnyomás alól, megnyitotta az utat hazánk igazi függetlenségének megteremtésére, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megvalósítására, a népi demokratikus államhatalom kiharcolására, a szocializmus építésére.” Április negyedikét amúgy már 1945-ben a felszabadulás ünnepévé nyilvánította az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amivel gyakorlatilag egyfajta kánont fogalmazott meg, mely szerint „a dicső Vörös Hadsereg 1945. április 4-én űzte ki hazánk területéről az utolsó fasiszta hordákat, és ezzel hazánk egén is feltűnt a béke és a szabadság napja”. S bár azóta tudjuk, hogy az április 4-i nemesmedvesi ütközet után még maradtak harcoló német alakulatok az országban, s hogy az utolsó lövések ténylegesen csak bő egy héttel később dördültek el Pinkamindszentnél, április 4-e valahogy jobban felhúzható volt a propagandára. Állítólag a 4-i dátum mellett szólt Tolbuhin szovjet marsall csúsztatott jelentése is: olyan utasítást kapott, hogy április 4-ére foglalja el Bécset, ám mivel addigra csak körülzárnia sikerült a várost, a beszámolóját egy szinte igaz állítással kívánta megtámogatni: „Bécset ugyan csak körülzártuk, de Magyarország elfoglalása végrehajtva.”
A melyik dátum hazafiasabb és nemzetibb harcában 1950-re március 15-e elesett, április 4-e pedig a dicsőségét némiképp vitatható győzelmet aratott. Innentől róla szólt az ének, felszabadulva zengett a nép. A korszak legfőbb ideológusa, kultúrpolitikusa, Révai József Felszabadulásunk ünnepe című publicisztikájában egyenesen úgy fogalmazott, hogy „március 15-e törekvéseit ezentúl április 4-e teljesíti be, és ezt hivatalosan is meg kell erősíteni”.
Vakpali, vakpali
Ezt a fajta „szabadságot” nemhogy lehetett, hanem egyenesen muszáj volt tömegdemonstrációkkal ünnepelni. Elkezdődött a felvonulások, katonai és légi parádék, no meg a dísztribünök előtti hajbóklások időszaka, mely kisebb-nagyobb átszervezésekkel, egy-egy óvatoskodó kihagyással – 1956 után, Sztálin halálakor – lényegében a rendszerváltásig tartotta magát. 1950-ben azonban még igen nagy volt a lendület: a Nagybudapesti Pártbizottságban például külön albizottságot hoztak létre az ünnepi felvonulások megszervezésére. A dokumentációk 1951–52-ben 400–800 ezer közti résztvevővel számolnak, ami egyértelműsíti a részvétel kötelezően ajánlott jellegét. A parádék abszolút szovjet mintára zajlottak, látványos járulékos elemekkel. Festményekre és filmekbe kívánkozott a T34-es tankon a felvonulási térre begördülő hős, békét hozó szovjet katona, kezében magyar kisgyerekkel, körülötte virágcsokrokkal éljenző, vasárnapi ruhákba öltözött nőkkel és férfiakkal. A hömpölygő tömeg egységes menetbe verődve haladt el a Lenin, Sztálin és Rákosi gigászi képmásával ékesített dísztribün előtt, úttörők, ávósok, később munkásőrök ugyanolyan fegyelmezett rendben követve a díszszázadot. A „felszabadulás” megünneplése nagyjából egy kaptafára zajlott évről évre, s bár a félelemtől még a legnagyobb hatalom is képes megtorpanni, 1957 után végül a Kádár-korszakban is megmaradtak a díszes demonstrációk, szinte mindig ugyanannak a forgatókönyvnek a mentén. A kürtösök megfújják a Vigyázz!-jelet, a honvédelmi miniszter nyitott gépkocsija begördül a Hősök terére. A díszszemle parancsnoka gépkocsijával tiszteletadást teljesítve a honvédelmi miniszter elvtárs elé megy. A zenekar a Rákóczi-indulót játssza, Vakpali, vakpali mindent lát, miközben a miniszteri gépkocsi a díszhadosztály arcvonala előtt megáll. A díszszemle parancsnoka jelentést tesz. Az induló megszakad. – Vezérezredes elvtárs, X. Y. vezérőrnagy díszszemleparancsnok jelentem, hazánk fölszabadulásának [aktuális sorszámnév] évfordulóján a Magyar Népköztársaság fegyveres erőinek díszegységei díszszemlére felsorakoztak. – Jó napot, elvtársak! – köszön a vezérezredes. – Erőt, egészséget, vezérezredes elvtárs! – harsogja mindig ugyanúgy a díszszázad…
