Nekem is volt egy álmom, nem csak Martin Luther Kingnek. Az én álmom sültrealista volt, nem olyan éteri, mint a baptista tiszteletesé, aki jogi egyenlőségről ábrándozott fehérek és feketék között. Éberálmomban a félrendszerváltás után szétbarmolt, eladott és felszámolt vagy jogosan megszüntetett gyárak, cégek munkanélkülivé váló dolgozóinak gyors átképzését vizionáltam új szakmákra, új életre, új reményekre.
Képzeljünk el egy negyven-ötven éves kohászt, bányászt, géplakatost, adminisztrátort, vagy szalag mellett dolgozó betanított munkást, akinek az élete egyik hónapról a másikra összeomlik! Képzeljük el, hogy az állam felveszi a gondoskodó szerepét, amiért mellesleg egykor létrehozták (?), és kormánya nem csak a legközelebbi választás megnyerésére hajt! Képzeljük el (a képzelet ingyen van), hogy ez a gondoskodó állam például koncerttermek, színházak vagy éppen stadionok helyett (vagy mellett, ha telik rá) hatalmas átképző központokat hoz létre az elhagyott gyárépületekben, ipari telepeken. Ezekben a jól felszerelt centrumokban pedig megfelelően kiválasztott és kiképzett szakembergárdával, villanyszerelő, asztalos, kőműves, fodrász, szabó, pék stb. szakmákra tanítja meg az önhibájukon kívül utcára került polgárokat.
Képzeljük el, hogy új foglalkozását mindenki maga választja meg a felkínált lehetőségekből, talán ifjúkori álma szerint, és amíg tanul, fizetést kap. Nem hiszem, hogy az addig esztergályosként, gépészként vagy éppen bányászként dolgozó honfitársunknak, aki otthonában sokféle javításra, szerelésre, bütykölésre, kalákában házépítésre kényszerült, egy évnél több időre van szüksége az új szakma elsajátításához. És ugyanez a helyzet, ha valaki konyhalány, adminisztrátor, raktáros volt, lehetett volna szakács, pincér, idegenforgalmi szakember.
Motiváció van, pénz van, jövőkép van: mi kell még? Mikor pedig végez, segítenek neki az elhelyezkedésben, vagy az önálló vállalkozás létrehozásában, működtetésében, fejlesztésében, fenntartásában.
Most, amikor az információk szerint félmillió magyart Nyugatra csábított a legvonzóbb szirén, a pénz, és úgy kell villanyszerelő, asztalos, gázszerelő, tetőfedő vagy más szakik után koslatnom, mint kamaszkoromban a lányok után, hogy gombolják ki a blúzukat (mármint a lányok!), bizony jól jönne az átképzés jóvoltából vállalkozóvá lett szakembergárda, hogy a nemzet mentálhigiénés állapotának javulásáról és a GDP növekedéséről ne is beszéljünk.
Na, és ami manapság a legfontosabb: a jelenlegi helyzetben – munkahelyről kizárva, lakásba, házba bezárva – tízezrek vesztették, s veszíthetik el a munkájukat! Van idő átgondolni egy új szakma megtanulását.
Álom? Nem. Ha egy népet a járvány miatt otthona falai közé lehet rekeszteni hónapokra, akkor talán egy munkanélküli polgárt is rá lehet venni, hogy piacképes szakmát tanuljon. Nem Istentől elrugaszkodott gondolat vízbe dobni a partra vetett halat.
Nincs rá pénz? Talán, ha kevesebb tankot meg vadászrepülőgépet tetszettek volna vásárolni Németországtól meg az Egyesült Államoktól, az átképzésekre is jutna néhány százmilliárd. És nem hiszem, hogy mindez féktelenül elvadult költői képzeletem szüleménye. Jobb ma százezer embert átképezni, mint holnap az utcán feltartóztatni.
A szerző író