Mit csinál a szél, ha nem fúj?, azaz hogyan dolgozik a zenész, színész vagy a filmes karanténba zárva – a következő napokban, hetekben, talán hónapokban erről beszélgetünk művészekkel. Beck Zoltánt, a 30Y zenekar énekes-gitárosát kérdeztük.
– Mit csinál karantén idején, ha már nem tud koncerteken fellépni?
– Írok és olvasok, szinte folyamatosan. Néha dalt, néha prózát, a hallgatóimnak tananyagot, vagy esszét: azt csinálom, amit szoktam. Áprilisban két könyv megjelenésére is koncentrálok: a 30Y huszadik születésnapjára jelenik meg egy kötet – ennek szükségszerűen szereplője vagyok, nem szerzője. A hónap végén pedig „A megszólalás üres helye” címmel jelenik meg egy romológiai monográfiám, annak az utolsó simításait csináljuk éppen a könyv kiváló szerkesztőjével, Klopfer Judittal. Szóval van mit csinálnom, csak éppen azt nem csinálom, ami ezt az egészet rendezi: nem koncertezünk, emiatt valahogy nincs igazán ritmusa a napoknak.
– A zenekarral tudnak online próbálni, együtt zenélni?
– A múlt héten még felvettem egy dalt – A nemzedék nélküli ember című előadásom egyik dalát, Ligeti Gyuri [énekes-gitáros, producer – a szerk.] volt segítségemre. Aznap találkoztunk a stúdióban mindannyian, éppen most újítottuk fel, és úgy készültünk elő, hogy elkezdhessük a próbákat, ha már koncertezni nem tudunk. De a dolgok másként alakultak: világos volt, hogy felelősségünk van, és ha még magunkat nem is féltenénk, másokkal, például a családunkkal, vagy éppen azokkal, akiknek számít, mit és miként csinálunk, dolgunk van: az otthonmaradást választottuk, és meggyőződésem, hogy helyesen döntöttünk.
– Részt vesznek valamiféle kampányban a karantén idején?
– Csatlakoztunk a „mertkelladal” kampányához, a „maradj otthon”-hoz, az „Ipszilon” könyv kampányát is ennek a gondolatnak, a társadalmi felelősségnek a mentén gondoltuk újra. Általánosságban azonban azt hiszem, az én dolgom elsősorban az, hogy azokra az emberekre figyeljek, akik a 30Y csapatához tartoznak, főként azokra, akik a koncertekhez rendelten végeznek munkát: a színpadtechnikusokra, hangmérnökre, fényesekre, vj-re, grafikusra, fotósra, a menedzsment tagjaira, és persze, a zenekar tagjaival és Koncz Balázzsal, a menedzserünkkel napi szinten egyeztetünk ezekről a kérdésekről.
– A zenészeknek, előadóművészeknek most milyen támogatásokra van szükségük elsősorban?
– Sarkosan és kifordíthatóan azt mondanám: nem a támogatás a kérdés, illetve olyan támogatásra nincsen szükség, amely függő helyzetbe hozza az alkotókat. A nyilvánosság tereinek hozzáférhetőségére van szükség, ez volna a legfőbb támogatás – és ez sem a zenészekről, hanem éppen a befogadókról szól. És ennek semmi köze a vírus okozta helyzethez, legfeljebb felerősödik ez kiélezettebb társadalmi szituációkban. A zenészeknek egyébként meg ugyanarra van szüksége, mint bárki másnak: tömeges szűrésre, steril kesztyűre és maszkra, jól működtetett egészségügyi rendszerre. Éppen azért, hogy mindannyian, akik ebben a társadalomban élünk, minél előbb végezhessük újra a dolgunkat.
– Mekkora érvágás lesz a hosszan tartó karantén a zenekarára nézve?
– Először azt gondoltam, hogy elvesztünk egy évet, és pont azt, amikor a zenekar a húszéves születésnapját ünnepli. Most azt gondolom, nyertünk inkább még jónéhány évet, mert ez a kényszerű leállás már pár hét alatt is olyan hiányérzetet hozott, ami világossá tette a számunkra: nincs annál nagyobb szabadság, mint amikor együtt, ez a négy fickó beledől egy dalba.
– A Petőfi Irodalmi Múzeum Choli Daróczi József-kiállítását online nyitotta meg.Mennyire volt fura a helyzet?
– Nem mondanám, hogy rajongok az online élményekért, egyszerűen kényszerhelyzetben vagyunk. Ha közölnivalónk van, nem tudjuk másképpen nyilvánossá tenni. Ahogyan mondjuk a Grecsó Krisztiánnal írt dalunkat sem tudjuk egyelőre élőben bemutatni: maradt annyi, hogy a telefonommal felvettem a pécsi hóesést a házunkból, és a dalnak ez lett a bemutatója. Én valahogy abban hiszek, hogy a személyes találkozás, az egy térben való együttlét az, ami igazán megérinti az embert, ami valódi viszonyokat hoz létre. Visszatérve a kiállítás megnyitójára: egy olyan kiállítást kellett megnyitnom, amit valójában sosem láttam. Hiába van tudásom az anyagról, és hiába láttam a látványterveket, sőt, a valódi kiállítás tereit filmen és fotókon, az érzékelésünk mégis leszűkül: nincs meg az anyagi tapasztalás élménye.
– Ahogy említette, sokat olvas – most ez hatványozottan is szükségszerű, hiszen a Libri-díj zsűritagjaként hamarosan döntést kell hoznia: ki kapja idén az elismerést? Milyen olvasmányélményekkel gazdagodott?
– A Libri-díj shortlistje egy kisebb könyvtorony a szobánkban, tíz nagyszerű könyv, amelyek közül néhányat olvastam korábban, néhányat most olvasok először. De, persze, az elolvasottakat is újraolvasom ilyenkor. A döntést május elején kell meghoznunk, úgyhogy van még időm végigrágni a szövegeket – több időm, mint amire számítottam. És nagy izgalommal várom a zsűrizés napját, ugyanis az különösen izgalmas, hogy ezekről a könyvekről olyan olvasókkal beszélgethetek, mint Fullajtár Andrea, Szilágyi Zsófia, Bálint András vagy Károlyi Csaba. Bár arról még fogalmunk sincs, hogy ez technikai szempontból hogyan is fog zajlani.
