Két hónapja történt, január végén, hogy kormányrendeletként megjelent az új Nemzeti Alaptanterv. Mindenki számára meglepően heves ellenkezéssel fogadta a közvélemény és a pedagógustársadalom: a tiltakozás hevessége és kiterjedtsége a kormányzatot is meglepte. Kétféleképpen reagáltak rá: egyrészt megindult egy meggyőzési kampány, országjárással, előadásokkal, sajtókommunikációval, másrészt felgyorsították a bevezetéséhez szükséges előfeltételek megteremtését: a január 31-én megjelent a NAT után három héttel, február 23-án megjelentek a kerettantervek. Az ellenvetésekkel egyáltalán nem törődött az oktatásirányítás, hanem meglehetős elszántságot mutatott a bevezetés ügyében.
Az ellenvetések sokfélék voltak. Mindenekelőtt az ideológiailag leginkább érintett szaktárgyak – a magyar és a történelem – képviselői érezték elfogadhatatlannak, részben ideológiai üzenetei miatt, részint pedagógiailag: a túlzsúfoltságot, az aránytalanságot kritizálták, a szakmaiságot és a jelenkor értését hiányolták elsősorban. De sok bírálatot kapott a törvény megszületésének folyamata, a bevezetés előkészítetlensége és előkészíthetetlensége. Nagy feszültséget éreztek a bírálók a kompetenciák és a tartalmak között, komoly vitát váltott ki sok tartalom vagy tárgy megszüntetése vagy összevonása (például a filozófia eltűnése vagy a természettudományok komplex tárggyá összeolvasztása – még ha csak lehetőségként is). Alapvető vitakérdés volt az iskolák közötti különbségek negligálása, az iskolai autonómia és a tanári szabadság kérdése.
Nagy kérdés az óraszámok és az óraháló kérdése, hiszen ez a meglévő tanári állomány jelentős átstruktuálását igényli, magyarul: egyfelől feleslegessé váló tanárokat, másfelől tanárhiányt. Sok a bizonytalansági tényező is: a szakgimnáziumok és a szakközépiskolák tananyaga, a felnőttképzésre vonatkozó szabályozók hiánya, a hat- és nyolcosztályos, a nyelvi évvel megnövelt képzések (4+1, 6+1 éves képzések) helyzete. Nagy kérdés, hogyan tud felkészülni az átállásra sokezer iskola, a tankönyvellátás, hogyan és mikor készülnek el a további szabályozók, így az érettségi követelményrendszere.
Mindezek a viták azonban szinte a feledés homályába merültek az elmúlt hetekben. Ezeknél ezerszer fontosabb kérdések foglalkoztatják az embereket: a vírus terjedése, a betegek helyzete, a halálozások száma, a megelőzés, a védekezés, a gyógyítás, a rászorultak ellátása, és ezek mind-mind vitathatatlanul fontosabb kérdések. Az oktatásban pedig szintén a tanított tartalmakban történő távoli váltás problematikájához képest jóval fontosabb kérdések kerültek elő: hogyan tanulhatnak a gyerekek akkor, ha nincs iskola? Át tud-e térni az iskolarendszer egésze a digitális oktatásra? Van-e hozzá megfelelő mennyiségű és minőségű tartalom a neten, megvannak-e az eszközök a családoknál, a pedagógusoknál? Mit bír ki egy-egy platform vagy program? Megvan-e a megfelelő szaktudás és technikai tudás, és ha nincs, van-e megfelelő segítség?
És még ezeknél is alapvetőbb kérdések: hogyan hat ez a kommunikáció a tanárok és diákok kapcsolatára? Hogyan hat a munkamorálra, a munkamódszerekre? Nem lesznek-e internetfüggőkké még azok a diákok is, akiket előtte nem fenyegetett ez a veszély? Mi lesz az internetre feltöltött tartalmakkal, videókkal, házi feladatokkal, blogokkal utána? Hogyan biztosítható a visszakövethetőség és a személyes anyagokhoz való jog egyszerre? Hogyan tudnak a gyerekek és a családok lépést tartani az internetbiztonsági kérdésekkel? És hogyan lehet majd lezárni a tanévet, lesz-e, és ha igen, milyen és mikor lesz az érettségi? Hogyan veszik fel idén az egyetemekre a diákokat? Hogyan alakul a külföldi továbbtanulás lehetősége? Hogyan tudnak kitartani a családok – nemcsak egy hétig, de esetleg két vagy három hónapig? Hogyan ellensúlyozható a bezártság, a hobbiktól, sporttól való megfosztás a gyerekek életében? Milyen kommunikáció indul el és formálódik a tantestületekben?
Egy szó mint száz: a Nemzeti Alaptanterv kérdése lekerült a napirendről. Ám ez az állítás kétfélét is jelenthet. Az egyik: lekerültek a viták, de van egy érvényes kormányrendelet, tehát azt majd amikor aktuális lesz, be kell vezetni, vagyis szeptemberben. A másik: nem lehet lefolytatni sem a vitákat, sem az előkészületeket, utóbbiakat sem országos, sem helyi-iskolai szinten, tehát a NAT bevezetése értelemszerűen lekerült a napirendről. Mivel az utóbbi napokban a kormányzati kommunikáció az első értelmezést erősítette föl, ezért tartom nagyon fontosnak, hogy felkínáljuk (vagy nagyképűen: ezzel az írással felkínáljam) a másik értelmezés lehetőségét.
Jelenleg az ország – teljesen érthető módon – egészen mással van elfoglalva. Nem tudjuk, hogy akkor, amikor a járványnak és a karanténnak vége lesz, milyen állapotban lesz az ország, és milyen állapotban lesznek az iskolák. Hány halottal kell majd szembenéznünk, milyen lelki sérüléseket kell majd meggyógyítanunk. Azt sem tudhatja jelenleg a kormányzat – és ez nem róható fel neki, hiszen senki sem tudhatja –, hogy milyen alkotói lehetnek majd a tankönyveknek (vagy a tankönyvek kiegészítő anyagainak), hogy alkalmas lesz-e az oktatásirányítás infrastruktúrája arra, hogy a szükséges feladatokat elvégezze a helyi tantervek ellenőrzésétől és jóváhagyásától kezdve a tankönyvkiszállításig.
Ugyanígy az egyes iskolák sem képesek elvégezni addig a szükséges feladatokat: új tanárokat szerződtetni, másokat átképezni, felkészülni új tananyagokra, tartalmakra és taneszközökre. Nem lesznek képesek megírni az új helyi tanterveket, és nem technikailag, hiszen valami komolytalan munkát meg lehet írni, hanem szellemileg. Nem lehetnek tisztázó értekezletek, szakmai beszélgetések, eszmecserék, nem lehet az iskolák tanárainak közös víziója arról, mit tudnak és akarnak tanítani. Vagyis üres dokumentumot tudnak majd írni, de alapos, átgondolt, több évre szóló saját tantervet nem. Arról nem is beszélve, hogy egy járvány-helyzet egyáltalán nem kedvez a szabad szellemi tevékenységnek: a félelem beszűkíti a gondolkodást, azok a komoly erőfeszítések, amelyek ahhoz szükségesek, hogy teljesen új módon tanítsanak egy teljesen új – elsősorban virtuális – térben a tanárok, elviszi minden energiájukat.
Azt javaslom tehát, hogy a NAT bevezetését függesszék fel. Ebben a pillanatban ezt minden presztízsveszteség nélkül, a helyzetre való tekintettel könnyen meg lehet tenni. Senki nem lenne győztes és vesztes, egyszerűen csak tudomásul venné az ország, hogy ilyen körülmények között nem lehet egy új, az egész ország oktatását érintő tartalmi szabályozásra áttérni. A hátralévő egy év pedig elég lehetne mindarra, amire szükség van: az első félévben komolyan meg lehetne vitatni a vitatott pontokat, el lehetne készíteni a törvény javított változatát, vagyis ki lehetne küszöbölni azokat a hibákat és elrejtett aknákat, amelyek meglétére a pedagógus szakma felhívta vagy fel fogja hívni a figyelmet. A második félévben pedig elő lehetne készíteni az alaptanterv bevezetését, tájékoztató, felkészítő alkalmakat lehetne tartani, igényes háttéranyagokat megíratni, és így tovább. Ahhoz, hogy mindez megnyugtató módon történjen, érdemes egy menetrendet készíteni, amely tekintettel van arra is, hogy a viták és javítások érdemiek lehessenek, de természetesen arra is, hogy a kellően előkészített bevezetés biztosítható legyen.
Az a különleges állapot, amit a járvány okozott, egyfelől feladatokat adott és szorongásokat okozott, másfelől azonban megkönnyített sok mindent. Kiderült, mennyi lehetőség van azon kívül is, mint amit megszoktunk, mint amiben rutinszerűen élünk. Kaptunk egy levegővételnyi szünetet. Jó lenne, ha az oktatásirányítás kihasználná ezt a pillanatnyi csendet, és nem lépne meg egy olyan lépést, amelyet csak erőből lehet most meglépni. Kérem a NAT bevezetésének egy évvel történő elhalasztását.
A szerző tanár, irodalomtörténész