A krumplihéj jár az eszemben. Talán Szolzsenyicinnél vagy Lengyel Józsefnél olvastam, a lényeg, hogy mindketten megjárták a Gulágot, méghozzá a valódi, szovjet Gulágot. Azt írta a szerző, hogy a nagyon szegény sorból jött parasztok többsége túlélte a rabságot, miközben a szabad életükben jólétben élő, sokkal jobban táplált és többnyire kisportolt emberek közül kevesen. Miért? Egyrészt, mert a szegények, főleg a parasztemberek bírták a kemény munkát, hozzászokták szabad életükben is. Ugyanis hiába voltak kisportoltak a finom értelmiségiek, polgárok, vagy ahogyan akkor dívott, „polgári származásúak”, a sport nem helyettesíti a munkát. A másik tényező még erősebben ragadt meg bennem. Iván Gyenyiszovics és hasonló társai, bár ők is állandóan éhesek voltak, hordtak magukban egy kemény paraszti erkölcsparancsot: ők nem ették meg a krumpli héját. Mert aki megette, hamarost meghalt.
Most, önkéntes karanténomban azon gondolkodom, tudok-e ajánlásokat adni a túlélésre. Hiszen én is túlélő vagyok, egy olyan korból, amikor ártatlanok gyilkolása parancs volt, nemhogy bűn lett volna, és én is a halálraítéltek közé tartoztam. Próbálok összeszedni néhány tényezőt.
Sors bona, nihil aliud, vagyis jó szerencse kell, semmi más. Nos, aki ezt a mondatot megfogalmazta, saját maga a példa rá, hogy tényleg jó szerencse kell: nehogy a vadkan agyara elérjen. Vagy nem kell vadkanra vadászni. De mi van, amikor a vadkan – most éppen a korona-vírus – utánad rohan? El kell bújni előle (karantén), bár abszolút védelem, abszolút megtartó búvóhely nincsen. De ha legalább létrehozható partikuláris védelem, próbáljuk megalkotni!
Nagyon fontos, hogy lássuk el magunkat teendőkkel. A karantén, legyen az önkéntes avagy kötelező, jó alkalom arra, hogy rendet csináljunk a fiókjainkban, a könyvespolcainkon. Esetleg a munkaasztalunkon is, bár ez életveszélyes, mert ott hosszú időre szóló, kézhez álló, rendetlenségnek látszó, ám a gazdája számára jól kiismerhető őskáosz szokott lenni.
Nagy szerencse, hogy e mostani pandémia korában van mobiltelefonunk, tehát állandóan kommunikálhatunk. Sőt, ma már a többségnek internet elérhetősége is van. Tehát: sűrűn kommunikáljunk! Az ám! Most lehet beszélgetni, van rá idő! Így nem érezzük magunkat magányosnak, sőt kirekesztettnek.
Lehet sokat olvasni. Csakhogy az olvasás passzív tevékenység, ami egy idő után kiégettséget, magányérzést is okozhat. Előnyösebb a kártya, a sakk, a go, a társasjáték, ha többen vannak összezárva, és aki képes rá, annak javaslom az internetes játékot.
Persze, dolgozni is lehet. Takarítani, főzni; aki tud, köthet, varrhat, szerelhet, ha van kertje, ott matathat. És a home office-ban lehet bedolgozni, sőt most, a nyugalomban, akár olyan alkotásokat lehet létrehozni, amikre a napi hajtásban nincs lehetőség, nincs idő.
Fontos, hogy tartsuk meg a jó kedélyünket! Ami nagyon nehéz feladat, egyrészt, mert dúl a járvány, felfutási görbéjének valószínűleg még az elején vagyunk, másrészt, mert egy olyan hatalom szorításában élünk, amely éppen ezt a járványt használja ki uralmának kiterjesztésére, miközben rendkívül gyenge teljesítményt mutat a járvány elleni küzdelemben. Ám a kesergés elgyengít, elsősorban lélekben, és ismert, hogy a lélek állapota kihat a testre is. Ezért teremtsük meg mindennapi apró vagy nagyobb örömünket, mert ez erősít. És lehetőleg hagyjuk el a kesergést, mert úgysem megyünk vele semmire.
Szép tanácsok ezek. Ámbár közülük csupán egynek van igazi értelme, jelentősége a túlélés szempontjából: a jószerencsének.
Tehát: túlélésre fel!
A szerző villamosmérnök