Ötvenéves volt a múlt szombaton a Szkéné Színház, ez a kicsi, de annál meghatározóbb teátrum, ahonnan temérdek kezdeményezés, fontos alkotó indult el a hazai színházi életben. Sokan készültek ünneplésre, lett volna gálaest, és akár éjszakába nyúló buli, találkozhattak volna a valaha ott fellépők, a most is ott dolgozók, na meg a kitartó törzsközönség tagjai. Mindez persze a koronavírus járvány miatt elmaradt, de hát ettől még a jubileum az jubileum.
Vagány, kicsit törvényen kívüli, merészen kísérletező hely volt általában a Szkéné a Műszaki Egyetem második emeletén, ahová még nem is olyan régen gyalog kellett fölcipelni a díszleteket, mert a lift hosszú ideig nem működött. De valahogy ez is belefért azok lelkesedésébe, akik közül bár már sokan abszolút profik, sőt, egy részük kimondottan befutottnak nevezhető, de mégis megőrizték a diákos hevületüket, lázas alkotókedvüket és a kísérletezésre való hajlamukat. Többnyire olyanok láthatók itt, akik nem teltek el saját eredményeikkel, nem ülnek a babérjaikon, szenvedélyesen keresik az újat, és bár zömüknek jócskán van humora is, mégis igencsak komoly közlendőjük van a világról. Ki akarják vonni magukat a nagy „művészi ipar” termelési nyomása alól. De rendszerint nem köldöknézők, nem „lilák”, megmutatkozási lehetőségre, sikerre, otthonos közegre vágynak, ahol az ötletet a megvalósulástól nem választják el gazdasági osztályok, titkárságok, igazgatói előszobák. A keretek között lehet fantáziálni, álmodni, egymást ösztönözni és megvalósítani az elképzeléseket.
Több ütős csoport „tanyázik” a Szkénében. Először Pintér Béla és Társulata vonta úgy magára a figyelmet, rögtön az első produkcióival, a Népi rabléttel, a Kórház-Bakonnyal, A sehova kapujával, hogy országos visszhangot, feltűnést keltett, sokan olyanok, akik addig nem figyeltek a Szkénére, felhelyezték a színházi térképükre. Korábban is történtek pedig ott igencsak izgalmas dolgok. Már a színház létrejötte sem volt mindennapos. Először egy fölöttébb lepusztult, két tanteremnyi helyiséget kapott meg az egyetem színjátszó-csoportja, aminek az élére Keleti István került, aki később a Pinceszínház majd az Arany János Színház igazgatójaként lett elismert. Igen jó szeme, legendás pedagógiai érzéke volt, meglehetősen sok színész, színházi ember került ki a keze közül. Az együttes tagjai a KISZ anyagi segítségével, a saját kezükkel építették a színházat, amit a díszteremből választottak le. Vidolovits László építészhallgató tervezte, aki maga ugyancsak „kézzel-lábbal” is dolgozott az építkezésen. A csoport tagjai vitték föl a vastraverzeket is, amelyeket innen-onnan szereztek. Valami sajátos történelmi pillanat kellett ahhoz, hogy a műszaki fiatalokban, akiknek alapérdeklődése és mestersége más, annyi humán vágy és emberi kapacitás jöjjön össze, hogy minden anyagi érdek nélkül létrehozzák ezt a máig működő színházat. Ahová az első időkben főleg az ottani egyetemisták jártak. Félig-meddig alulról jövő kezdeményezés volt.
1974-ben Wiegmann Alfréd veszi át Keletitől a Szkéné Együttest. Varga Tamásnak is van egy saját csoportja, Regős Pálnak pedig a BME Pantomim névre keresztelt mozgásszínháza. Az ő fia, Regős János, aki aztán harminc évig meghatározta a Szkéné arculatát, tulajdonképpen kiszorította mindhárom csapatot. Úgy érezte, a Szkéné Együttes inkább csak a hivatásos színházakat másolja, és bár ezt viszonylag színvonalasan teszi, semmilyen szellemi, esztétikai újdonság nincs abban, amit csinálnak. Varga Tamás Együttes Színház elnevezésű csoportját jó közösségnek tartotta, de úgy vélte, inkább egymással vitatkoznak, mint olyan előadásokat hoznak létre, melyektől kialakul a közönségbázisuk. Édesapja csapatáról azt gondolta, hogy komolyan, céltudatosan, kísérleti pantomim színházat próbálnak csinálni, de mereveknek tartotta őket, akik nem nyitnak a közönség felé, ezért kevesen nézik őket.
Akkoriban már fellépett a Szkénében két karizmatikus személyiség, Cseh Tamás és Sándor György. A Fodor Tamás vezette Stúdió K szinte korszakosnak nevezhető, nemzetközi sikert arató Woyzeck előadása is vagy tizenötször ment ott. És megjelent Somogyi István Tanulmány Színháza is, ami később Arvisura néven vált ismertté. Regős inkább már rájuk épített rezidens együttesként. Igaza lett, akár több százas szériákat is futó, izgalmas előadásokat csináltak a Szentivánéji álomból, A Mester és Margaritából, a Hamletből, a Piszkos Fredből. Az újdonsült direktor a találkozások színházát akarta létrehozni. Egy olyan helyet, ahol lehet kísérletezni, ahol mindenki bemutathatja a maga őrületét, rögeszméjét, és a nézők döntenek, hogy ez kell-e nekik vagy sem. És meg is csinálta. Maga is játszott, rendezett olykor, de nem akarta a saját képére formálni a színházat. És azt se engedte, hogy más ezt tegye, kisajátítsa. Egyébként érthetően, szerették volna ezt többen, köztük már Somogyiék is, de Galla Miklósék is szerettek volna ott csaknem egyfolytában játszani, Schilling Árpád is örült volna saját színháznak, és persze Pintér Béla ugyancsak. Valószínűleg lett is volna hozzá szuflájuk, tehetségük, hogy megtöltsék a nézőteret. De Regős őrizte a sokszínűséget, miközben igazgatóságának utolsó időszakában azért már eléggé Pintér Béláék produkciói jelentették a vivőerőt, és mellettük ellaposodott az előadások egy része.
2010-ben teljes strukturális átalakuláson ment át a Szkéné, ami addig az egyetemhez tartozott, ekkor átalakult nonprofit közhasznú kft.-vé. Ekkortól Németh Ádám az igazgató, és Tana-Kovács Ágnes, aki már korábban is fellépett ott táncosként, pantomimesként, színészként, és bizonyos szempontból Regős jobbkezének volt tekinthető, a művészeti vezető. Talpra állították a Szkénét gazdaságilag és megújították a repertoárját. Pintérék már többfelé játszanak, de változatlanul ez az egyik bázisuk. A például Mucsi Zoltán, Scherer Péter nevével fémjelzett Nézőművészeti Kft. kis csapatának is ez a törzshelye. Horváth Csaba mozgásszínházi Forte Társulatának szintén. Szikszai Rémusz érdekfeszítő rendezéseiből is látható egy csokorra való. És még sorolhatnám.
A Szkéné kicsi színház, de töretlenül fontos hely. Abszolút figyelni kell arra, ami ott történik.
