Be kell vallanom, St. Radegund neve nem mondott nekem semmit, egy rövid – és akkor még szinte vírusmentes – hétvégén aztán rá kellett jönnöm, hogy bő száz évvel ezelőtt a Graztól mintegy félórára lévő, mindössze 2000 lelket számláló, dimbes-dombos falu jóval ismertebb lehetett elődeinknek, mint nekünk. Nem kellett sokat sétálnom, hogy fölfedezzem, létezik itt egy Hotel Budapest nevű, sajnos bezárt szálloda, és a graziak „házi hegyeként” emlegetett, nem egészen 1500 méteres Schöckl festői lejtőin egy „magyar sétautat” reklámoznak az útba igazító táblák. Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor egy elhanyagolt és bezárt lakóház falán, a padlás magasságában magyar nyelvű emléktáblát fedeztem föl. Egykori létrehozói jó munkát végeztek: az 1896-ban (!) írott, kőbe vésett sorok máig jól olvashatók. Ezek szerint dr. Csiky Viktor kolozsvári egyetemi tanár honfitársai abból az alkalomból örökítették meg a professzor itteni tartózkodását, hogy éppen huszadszor töltötte szabadságát ebben a faluban.
Idejött pihenni, és itt keresett gyógyulást az 1870-es évek elején a szepességi születésű Fest Imre (1817-1883) is, aki 1867-től öt évig államtitkári posztot töltött be gróf Andrássy Gyula kormányában. A kereskedelem kiváló szakértője, aki nem mellesleg újságíró is volt, és Petőfi sok versét fordította németre, emlékirataiban arról írt, miután maláriájának gyógyításával másutt sikertelenül próbálkozott, Radegundban minden fürdőkúra nélkül, „pusztán a pompás magashegyi levegő és az egyszerű koszt segítségével” végre megszabadult váltólázától.
Közéleti szereplők, tudósok – így például dr. Szily Kálmán fizikus és nyelvész, 16 éven át a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára –, jómódú arisztokraták és vagyonos polgárok egyaránt jártak ki Magyarországról Radegundba, így érthető, hogy a millennium idején mindössze 1681 lakosú települést a Pallasz lexikon is megemlíti. S azon sem csodálkozhatunk, hogy a korabeli újságokban bőven találunk utalásokat a kis falura. Szent István napját „fényesen ünnepelte a radegundi magyarság”, írta 1895-ben a Pesti Hírlap, a Fővárosi Lapok tárcaírója pedig 1890-ben egy kedélyes öregurat idézett, aki szerint „Radegund a legelső magyar kolónia”, mert a „zöld Stíria bércei között” „a közönség magyar, orvosunk magyar, a társalgás nyelve legnagyobbrészt magyar”. A postakocsin ideérkező betegek egyik orvosa, a magyarul is tudó dr. Gustav Novy (1831-1896) nem csak arról nevezetes, hogy asszisztense volt annak a doktornak, aki a hideg vizes gyógymód úttörőjének, bizonyos Vincenz Priessnitznek közvetlen munkatársaként dolgozott, hanem szigoráról is, mert kúráját, s a velejáró, nem mindig lucullusi étrendet szigorúan betartatta. A tárcaíró gróf Szapáry Tibor szerint olyan, mint egy „ritka és hatalmas basa, aki alattvalóit betegen veszi át, és egészségesen bocsátja el.” Érkeztek ide fürdővendégek sok más országból is, például „Moszkau, Alexandria és Kairó is küldött képviselőt”, ám a sok magyar olykor megzavarhatta a helyieket: a Magyar Polgár 1883-as híradása szerint egy hölgy arról panaszkodott, hogy majd’ minden magyar vendégnek a neve: „Herr von Tekintetes”.
A „magyar sétaút” számomra legnagyobb fölfedezése a Bartók-forrás létezése volt. A XX. század egyetemes és magyar zenéjének óriása gyenge fizikumú gyermekként hatéves korában, 1887 nyarán járt itt iskolaigazgató édesapjával, aki súlyos hörghurutját szerette volna gyógyítani, de próbálkozása nem járt sikerrel; alig egy esztendő múlva, 33 éves korában elhunyt a művelt, sokféle tehetséggel megáldott id. Bartók Béla. Hogy apának és fiának, s a velük utazó nagynéninek mit jelenthetett Radegund? A nagyszentmiklósi helyi lapban az idősebb Bartók irodalmi emelkedettséggel ecsetelte, hogy „van valamilyen tündéries varázsa az erdő végtelen magányának”, „csak a császármadár fel-felhangzó visítása, a fajdkakas pattogó hangja s kis mókusok cikázása jelzi az életet”. Évtizedekkel később Demény János zenei szakíró úgy vélekedett, a „kies üdülőhely mindannak a kontrasztja volt, ami a torontáli síkságot”, vagyis Bartókék szűkebb pátriáját jellemezte. A nagyon érzékeny gyermekben bizonyosan nyomot hagyott a radegundi tartózkodás, mert négy esztendő múltán, tízéves korában komponálta opus 16-os számú, „Radegundi visszhang” című kis zongoradarabját. Az osztrák házigazdák számon tartják: a már felnőtt, de még csak 19 éves Bartók 1900-ban még egyszer visszatért a Schöckl-hegy lábához, ezúttal édesanyjával.
Ha mindehhez még hozzáveszem, hogy van olyan forrás, amelyet egy neves magyar arisztokratacsalád hölgytagjáról, Bertháról neveztek el, s egy másikon a népi ábrázolású Szűz Mária szobra alatt a Patrona Hungariae felirat látható, fején pedig a Szent István-koronát mintázó utánzat, akkor a kedves olvasó azt hiheti, valamiféle „magyar” faluba tévedtem. Hát erről szó nincs, St. Radegund települést távolabbi múltja és jelene egyaránt a nyugati világhoz köti: a falu névadója a kora középkor egyik kegyetlen frank királyának, I. Clotharnak volt a felesége, aki férje véres kicsapongásai elől Poitiers kolostorába menekült. A faluhoz tartozó XII. századi bástya és várrom a grazi várurak családjához tartozó Ehrenfels nemzetségnek vagy három évszázadon át szolgált birtokaik igazgatási központjaként, ma magántulajdonban van. S ha már a mánál tartunk, a tiszta levegőt és az erdő csöndjét – no meg a lesiklópályát – a mai vendégek is élvezik, s ha a többször átépített késő gótikus plébániatemplom és a barokkosan színes Kálvária-domb megtekintése vagy egy kiadós séta után szeretnének megpihenni, négy-öt(!) kávézó között választhatnak, de a községben csupán egyetlen nagyobb bolt van. És egy szépségszalon, amelynek bejáratában cigarettázó, szőke fiatalember álldogált, ám amikor valamit kérdeztem tőle, ijedten, egy szót sem értve németül, gyorsan eltűnt az ajtó mögött.
Vajon milyen nemzetiségű lehetett?
