„Én akkor az Austria Wienben játszottam, felvettem az osztrák ritmust, ami azért jelentősen különbözött az akkori Magyarországon megélt élményektől, de még engem is meglepett, hogy mekkora önbizalommal várták a sorsdöntő meccset az osztrákok. El sem tudták képzelni, meg sem fordult a fejükben, hogy nem nyerhetnek. A legenyhébb hangvételű tudósítás is úgy kezdődött, hogy lesöpörjük őket, és kijutunk a világbajnokságra. Egyetlen osztrák újságíró intelmeire emlékszem, aki azt mondta, óvatosabban kellene hozzáállni a meccshez” – idézte fel a sorsdöntő vb-selejtezőt övező felhajtást a magyar válogatott egyik ásza, Nyilasi Tibor.
Pedig a helyzet nem volt olyan egyértelmű, mert a Mezey György szövetségi kapitány által összerakott csapat nagyon érezte egymást, ráadásul a kor taktikai újításaként alkalmazott területszűkítéses harcmodor már egy sor ellenfelet meglepett. Ezt mutatta a sorozatban elért négy győztes meccs is. Ráadásul a válogatott emberi összetételében is felülmúlta az előző generációt, ma már úgy mondanánk, nem csak bulibárók, hanem a pályán is győztes mentalitású partiarcok voltak. A megannyi különböző habitusú egyéniség mégis olyan egyveleget alkotott, amire az eltelt három és fél évtizedben sírva gondolt vissza az átlagos fociszurkoló.
Az osztrákok a nem egyértelműen sikeres fiatalítás miatt a közvélemény nyomására visszahozták a sokat megélt, de sokat is sztárolt játékosokat, ilyen volt Krakl, Jara vagy Prohaska. Előbbi Hollywoodot idézően érkezett az edzésre. „A tévét nézve láttam, hogy egy óriási fehér Mercedesből az ablakot lehúzva nyilatkozott a kameráknak úgy, hogy közben még telefonált is az autóból. Még az is lehet, hogy akkor láttam először autóban mobiltelefont, amit persze nem úgy kell elképzelni, mint a maiakat, kisbőrönddel felérő táskatelefon, de mindenképp látványos volt” – összegezte előzetes élményeit Nyilasi, aki megemlítette: sem magán, sem a társain nem érzett különösebb idegességet, a közösen addig elért eredmények folytán ők is magabiztosan várták a meccset.
Ami viszont minden magyar várakozást felülmúlt: Kiprich József duplája és Détári Lajos ma is gyakran felidézett lövőcseles gólja révén a Hanappi-stadionban nyert 3-0-ra a magyar válogatott, és evvel csoportelsőként jutott ki a mexikói világbajnokságra. De a meccs önmagán túlmutató jelentőséggel is bírt. „A szurkolók beszámolói alapján tudtuk, hogy sokan lesznek Bécsben és a játékoskijáróban is hallottuk a hangjukat, de amikor kiléptünk az öltözőből a pályára, nem akartam hinni a szememnek: hat vagy hétezer zászlóba öltözött honfitársunk őrjöngve várt bennünket a lelátón, ilyet magyar labdarúgó még soha nem élt át külföldön. Nekem egyszer volt hasonlóban részem, a Ferencváros bázeli KEK-döntőjében, ahová kivételes alkalomként szervezett utazás keretein belül mehettek ki szurkolók, de messze nem ennyien. Komolyan mondom, a Hanappiban olyan hátborzongató volt a látvány, hogy mindenki érezte: itt nem csak egy meccsről van szó, hanem a szabadságot, a kinyílt határokat is lehetett érzékelni” – emlékezett Nyilasi Tibor.
A meccs szinte minden pillanata megvan még ma is a fejében, mert ennek a korosztálynak ez a 90 perc volt a 6:3… Kiprich, Détári és Esterházy emlékei szerint egyaránt élete egyik legnagyobb hatású meccsét játszotta, és olyan összhangban mozogtak a pályán, ami a csapat összes tagjának hatalmas motivációt jelentett. Az osztrákok azon a meccsen nem is igazán értették, mi történik velük, mert a magyar válogatott taktikailag, erőnlétileg és emberileg is a világszínvonalat képviselte. Abban a korban nemigen volt olyan válogatott, amelyik náluk hatékonyabban vagy korszerűbben játszotta volna ezt a sportágat. „Eredményeinket, illetve a világbajnoki kvalifikációnkat az osztrákok nagyon elegánsan és sportszerűen elismerték, legalábbis amikor visszamentem a csapatomhoz, boldog és boldogtalan gratulált” – emlékezett Nyilasi Tibor.
Mexikó és Irapuato egy évvel később, 1986 nyarán törte derékba a generáció pályafutását. De az már egy másik történet, és arra azóta sincs magyarázat.
