Bár Közép-Ázsia meghatározása nem egységes, abban azért mindenki egyetért, hogy a régióhoz tartozik Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán és Türkmenisztán. Megtanultuk és tapasztaljuk, a birodalmak határai az idők múlásával összezsugorodnak, de a nyelvek, a kultúrák, és a vallások gyakran még ma is jelzik a régmúlt határait. Az Óperzsa Birodalom (i.e. 550-i.e. 330) néhány szatrapiájából (tartományából) a XX. század elején szovjet szocialista köztársaság lett, majd az ugyanennek a századnak a végén megszülető új országok elhagyták az „SZSZK” meghatározást, és maradtak a perzsa „isztán” azaz „föld” elnevezésnél. De a múlt emlékeként még ma is megünneplik a nórúzt, az ókori Perzsia újévét, ami nem januárra, hanem a tavaszi napéjegyenlőség napjára – március 20-ára, 21-ére vagy 22-ére – esik.
Városról városra
A satrapák (az Óperzsa Birodalom tartományi kormányzói) idejében az alapító II. vagy Nagy Kürosz után Küropolisznak hívták azt a várost, amit Nagy Sándor a Legtávolabbi Alexandriának (Alexandria Eschatea) nevezett el. Később Tádzsikisztánban Leninabad lett, de a cikk írója már Khudzsandként (Hudzsand) ismerte meg, Sztálinabadot, a tádzsik fővárost pedig Dusanbeként. Dusanbe főterén áll az országalapító Iszmáil Szamani (megh. i.sz. 907) szobra, akinek a sírja a szomszédos Üzbegisztánban, Buharában van. Üzbegisztán a maga kultúrájával és a selyemúton fekvő városaival – Taskent, Szamarkand, Buhara, Híva – annyira meghatározz(t)a a régiót, hogy a tádzsikok földje kezdetben az Üzbég SZSZK része volt, és csak 1929-ben lett független SZSZK. Üzbegisztán Közép-Ázsia legnépesebb országa, de sok üzbég él a szomszédos országokban is. Tádzsikokkal sem csak Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban találkozunk, hanem Afganisztánban is, ott majdnem annyi tádzsik él, mint az anyaországban. Ennek egyik oka, hogy a szovjetek közép-ázsiai győzelme után sok helyi – így a tádzsikok is – a szomszédos, szunnita muzulmán Afganisztánba költözött, és nem a síiták vezette Iránba. Az üzbég SZSZK-nak kezdetben Szamarkand volt a fővárosa, azt csak később helyezték át Taskentbe. A kazah Almatiból (Alma-Ata) 1997-ben Asztanába költözött az állam, a várost ma Nurszultánnak hívják (a kazah elnök, Nurszultán Nazarbajev után). De Asgabat – ami helyesen Askábád és így a szó lefordítható: a „Szerelem városa” – neve és szerepe 1927 óta nem változott. Egy XIX. századi honfi szerint Türkmenisztán fővárosa „magyaros város, a szőrme hazája”. A kirgiz főváros, Frunze (1926-1991) ma már Biskek.
Itt született Mihail Vasziljevics Frunze (1885–1925) a szovjet forradalom egyik parancsnoka, akinek fontos szerepe volt a Vörös Hadsereg győzelmeiben. Sokan, így magyarok is tanultak a róla elnevezett moszkvai Frunze Katonai Akadémián. „Misa évről-évre élénkebben reagált az emberi nyomorra, s tudományszomjas gondolkodása mind mélyebbre hatolt az emberi szenvedések és a társadalmi ferdeségek okaiba. Nőtt benne a vágy, hogy segítsen az embereken s könnyítsen nehéz, örömtelen sorsukon. És a kezdetben homályos, tudat alatti vágy mind jobban alakot öltött és erősödött” – így kezdődött karrierje egy 1955-ben magyarul kiadott könyv szerint. Frunze seregében magyarok is harcoltak. „1919. augusztus 18-án a turkesztáni front parancsnoki teendőit Frunze és Kujbisev látták el. A frontparancsnokság őrszázada magyarokból állt, a század létszáma 1919 végén 210 főt tett ki.” Magyar katonák rabolták el a buharai emír angol tanácsadóit és a tőlük megszerzett titkos információk birtokában tudták a szovjetek megadni „az emírnek az ökölcsapást, de olyat, hogy azt megemlegette, mert még a kétszáz feleségét is szabadon »eresztették« a szélrózsa minden irányába.”
„Frunze a szobrok városa.” – írta Mészáros Márta Kisvilma című könyvében. Szobrászként a kirgiz fővárosban dolgozott a rendezőnő édesapja, Mészáros László (1905-1945), aki az Interhelpo keretein belül érkezett. Az Interhelpo ipari szövetkezetet – az eszperantó szó jelentése nemzetközi segítségnyújtás – cseh, szlovák, és magyar kommunisták alapították Zsolnán (1923) azért, hogy segítsenek a helyieknek tudásukkal és eszközökkel azért, mert „a félgyarmati sorból felszabadult, nomád kirgiz népnek ipari termékekre volna szüksége, hogy visszavonhatatlanul megváltoztathassa életformáját.” A kor másik híres gyermeke, aki a szüleivel ott járt, Alexander Dubček (1921–1992) volt, de megemlíthetjük még Demszky Gábor, Budapest volt főpolgármesterének a nagyapját, és annak a testvérét is.
Közép-Ázsia mindennapjaihoz hozzátartozik Ivan Panfilov (1893-1941) és legendás 28 gárdistája is, akik között sok volt a kazah és a kirgiz. De a világháborúban a kirgizek a Vörös Hadsereg katonáiként Magyarországra is eljutottak. Szabó Lőrinc (1900–1957) Budán találkozott kirgiz költőtársával, Temirkul Umetalijevvel (1908–1991), akinek a verseit oroszra, ukránra és üzbégre is lefordították, és 1968-ban a Kirgiz SZSZK népének költőjévé választották. Kettejük barátságáról Szabó Lőrinc verset írt: „Hol vagy, Temirkul Umetoli?/ Ki küldött, kirgiz poéta?/...” De a magyar költő nem írt verset Száfed Bulánról, pedig a sírja zarándokhely, és I. István király kortársa volt.
Timur és csapata
Mohamed próféta leszármazottját a felesége, Bulán is elkísérte e távoli tájra. A helyiek közül sokan elfogadták a Korán tanítását, de nem mindenki. Az egyik pénteki ima során a hitetlen helyiek megtámadták a muszlimokat, és mindenkit lemészároltak. Bulán a tiltás ellenére 2700 levágott fejet és testet temetett el. Ekkor fehéredett ki a haja, így lett Száfed Bulán, azaz Fehér Asszony. Sokak szerint a fehér szín a szentségére utal, mások szerint a fehér tulajdonképpen őszt jelent, mert a mészárlás után sokkot kapott, és egyik pillanatról a másikra megőszült. Őt is a mártírok mellé temették, a sírja zarándokhely, de főleg nők járnak ide, akik gyakran gyermekáldásért kérik a közbenjárását.
Kirgizisztán másik fontos zarándokhelye a selyemút mellett fekvő Osban van. A "vár-Os" leghíresebb látnivalója a Szulejmán-, azaz a Salamon-hegy, amely síkból kiemelkedő magasságával a selyemúton haladó karavánok fontos tájékozódási pontja volt. Régészeti feltárások bizonyították, hogy már a bronzkorban is imádkoztak itt, és az első meghatározható vallás az iráni Mithrász-kultusz volt. De járt itt a legenda szerint a zsidó Salamon király is, innen ered a hegy neve, és az oldalában áll a király vezérének a sírja, ami még 2014-ben lefényképezhető volt. A környéken 17 szent hely van, a hegy tetején egy XVI. században épült mecset áll. A néphit szerint a hegyből kiáradó erő gyógyítja a meddőséget, a hát- és fejfájást, nem utolsósorban pedig hosszú, nyugodt és békés életet biztosít az ide zarándokolónak. A mecsetet Timur Lenk kései leszármazottja, Bábur (1483-1530) építtette útban az ismeretlen felé. Ugyanis Báburt akkor fosztották meg helyi hatalmától és az országától, és „mintegy 200 főnyi hűséges emberből és rokonokból álló csoport élén gyalog, köntössel a vállán és papucsban, vándorbottal a kezében, fegyvertelenül, csak Allahban bízva, útra kelt Badahsán és Kabul irányába.” Minden rosszban van valami jó! Bábúr Indiában megalapította a Mogul Birodalmat (1526-1857).
Timur Lenk (Tamerlán vagy Timurlenk) 1336 táján született a Szamarkand melletti Sahriszabzban (Sahr-e Szabz). Apja a mongol barlasz törzsnek volt az egyik vezetője, de a törzs Timur születésére már eltörökösödött, és hitét felcserélte az iszlámra. Timur Lenk is a katonai pályát választotta, Közép-Ázsia és India meghódítása után 1401-ben Damaszkusz is megadta magát, a következő évben pedig a mai Törökországban, Ankara mellett megsemmisítő vereséget mért I. Bajazid török szultán (uralkodott 1389–1402) seregeire, és a szultánt is foglyul ejtette, a háremével együtt. Szamarkandban akkor sok európai követ megfordult, a keleti uralkodó többek között három magyar hölgyet „ajándékozott” III. Henrik (ur. 1390–1406) kasztíliai uralkodónak: Doña Angelinát, és a két lánytestvérét. Doña Angelina egy spanyol nemes felesége lett, az utódaik nevében még most is szerepel a „de Ungria” szó. Mariát az egyik keleten járt spanyol követ vette feleségül, a frigyükből több galíciai nemes született. Catalina de Ungriát pedig egy másik követ vette feleségül, utódaik Segovia tartományban élnek. A hölgyek atyja egy János nevű nemes volt, és talán neki, vagy a feleségének volt a rokona „Rey de Ungria”, Magyarország királya, akinek a neve máig talány.
Szamarkand is régi város, 2550 éves. „Minden, amit a város szépségéről hallottam, való igaz, kivéve az, hogy sokkal szebb, mint ahogyan elképzeltem” – mondta Nagy Sándor, majd leromboltatta a várost. Szamarkand múltjának legfontosabb történelmi ténye, hogy ennek a városnak volt a királya Sáhzamán, akivel Az Ezeregyéjszaka meséinek kerettörténete kezdődik. A mesék legelőször 1704-ben jelentek meg Európában, Franciaországban, „Les mille et une nuits” címmel. A fordító, Antoine Galland (1649-1715) jól beszélt arabul, perzsául és törökül is. Szamarkandot Timur tette fővárossá, őt és a timurida dinasztia uralkodóit a Szamarkandban lévő Gúr-e Mírben temették el. 1941-ben a Mihail Mihajlovics Geraszimov szovjet archeológus és antropológus által vezetett expedíció felnyitott néhány sírt. „Ne gyalázzák meg a holtak nyugalmát!” – mondták a helyiek, de a szovjet tudósok nem voltak babonásak. 1941. június 19.-én Timur sírján is megmozdult a fedőkő, és 1941. június 22-én a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót. Miután 1942-ben a csontokat visszahelyezték az eredeti helyükre, a szovjetek győztek Sztálingrádnál.
Világiak és dervisek
Geraszimovéknak köszönhetőn Timurnak, és unokájának, Ulug bégnek (ur. 1409 – 1449) is ismerjük az arcát. Ulug bég anyja, Gohársád, a „Csillogó Drágakő” nemcsak mecsetet építtetett Herátban, hanem egy lányiskolát is. Bátorította a nőket a tanulásra, annak ellenére, hogy ez sok muszlim vallási vezető szemében erkölcstelen dolognak számított. Azért, hogy ne derüljön ki a turpisság, hogy a lányok iskolába járnak, a diákok, mint szolgálólányok, mindig mindenhová elkísérték az uralkodónőt, és az idegenek társaságában is cselédként viselkedtek. Ulug bég csillagászati szakkönyvét, ami 1437-ben jelent meg, először az oxfordi egyetem asztronómusa, John Greaves (1602–1652) fordította latinra (1643), de ez a fordítás még nem jelent meg, csak az 1665-ös Thomas Hyde (1636-1703) által készített. Ulug bég madraszában (iskolájában, ép. 1417–1420) Szamarkand főterén maga a bég is tanított. A vallás oktatása mellett nagy hangsúlyt fektettek a „világi” tudományokra is, ezért a tananyagnak része volt a matematika és csillagászat is. „A vallás szétfoszlik, mint a köd./A királyságok elpusztulnak,/de a tudósok munkái/örökké megmaradnak.” – írta a felvilágosult uralkodó, akit orgyilkosok öltek meg a fia felbujtására, mert a fiú szélsőséges gondolkodású mollák befolyása alá került. A madraszával szemben áll a Ser-Dor, „Oroszlán(os) Ház” nevű iskola (ép. 1619–1636), aminek a híres bejárata sok könyvben szerepel. Ugyanis az iszlám ábrázolási tilalmát figyelmen kívül hagyva a bejárati boltív két oroszlánt ábrázol, amit a csíkozásuk miatt sokan tévesen tigrisnek vélnek. Az oroszlánok előtt gazellák, mögöttük pedig két ázsiai arcú férfifej látható.
Az iszlám misztikusainak, a szúfiknak, perzsául a derviseknek, egész életét átszövi az Isten iránti szerelem (ask). A selyemúton a szúfizmus sokfelé eljutott. Buhara mellett található Bahá al-Dín Naksband Buhárinak (1317–1389) a naksbandíja (vagy naqshbandi) szúfi rend megalapítójának a sírja. A naksbandik jelszava: „A szív Istennel, a kezek munkával!” A kazah Türkisztánban, Almatitól 900 km-re északra egy újabb zarándokhely, Ahmed Jeszevi (Jaszavi, 1103-1166) sírja, akinek a szobrával Asgabatban találkoztam. Ahmed Jaszavi egyik leghíresebb tanítványa Haddzsi Bektás Veli, a bektási dervis rend megalapítója volt. A bektásik legfontosabb feladata a janicsárok kiképzése volt, az egyik leghíresebb bektási dervis, Gül baba 1541-ben halt meg a mai Budán. Így lett Buda az iszlám legészakibb szent helye.
Sokan Közép-Ázsiához sorolják még Afganisztánt, és Kelet-Turkesztánt is, ez utóbbi hivatalos neve Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület (Kína). Mindezek ismeretében nem állíthatjuk, hogy Közép-Ázsia az isztánok földje, már csak azért sem, mert Magyarország törökül Majaristán. És ez úgy tűnik, hogy így is marad, hiába 2020 a hivatalos dátum Nyugaton, az iszlám világában 1441, Iránban pedig most kezdődik el az 1399-es esztendő.
