Bizonyos időközönként – minden második hónapban – pár napra magára hagy a családom. Mit mondhatnék – mámorító érzés. Csak a macskára kell vigyáznom ilyenkor, Mircire. Meg is nőtt az ázsiója az én kutyás lelkemben, miatta nem mehetünk haza mindannyian egyszerre, mert akkor mi lesz vele. Cukorbeteg, falánk és harcias, csak kipróbált családtagok jöhetnek szóba pesztraként. Dusit meg a megbeszélt időközönként látnia kell a vér szerinti apjának, szóval más felállás nem is jöhet szóba. Én vagyok hát az, aki „feláldozom” magam.
Az első pár óra kicsit olyan, mintha fogságból szabadulnék. Nem mintha nem szeretném őket, épp azért ilyen, mert szeretem. A paradoxon igazolására a legjobb példa minden idők egyik legéletszagúbb ajánlása egy rutinos regényírótól nagyobb műve elején: „Köszönet szeretett családom tagjainak, akik nélkül ez a könyv megírása két évvel kevesebb időt vett volna igénybe”. Szóval az első pár órában kicsit kirúgok a hámból, ott eszem, ahol nincs gyerekmenü, céltalanul bóklászom a városban és a könyvesboltban, a múzeumlátogatást nem két játszótér közé gyömöszölöm be. Élvezem az egyedüllét luxusát.
Ha ennek, a „bulis” időszaknak vége, visszatérek a napi rutinhoz. Azzal a különbséggel, hogy közben hallom a saját belső hangom. Dusi kérdezős időszakát éli, ami átlagban ötven-hetven kérdést jelent naponta, s bár egy részük csak puszta visszaigazolást kér (Ugye, Zsiga?), a többi megválaszolására is fel lehetne venni egy asszisztenst. Az átlagom napi 48 és 63 válasz közé esik, ennyi kérdésre tudok hozzávetőleges pontossággal felelni, miközben a kaktuszokról szóló ismeretterjesztő könyvet próbálom szerkeszteni. (Csoda, hogy nem növesztettem még tüskét. Mondjuk, a nejem szerint azért már van egy-két areolám.) A visszatérők mellett (Hol van a cipőm, a labdám, a szandálom?) a tudományosak adják a legtöbb fejtörést, szinte bánom, hogy nem figyeltem jobban fizika és kémia órán, jobban tudnék kikeveredni a „miért fúj a szél” jellegű kérdésekből. Ha nem is jelest, de az átmenő jegyet azért valahogy összebirkózom valahogy. És mindig elmondom magamban, hogy most örülj, most öleld magadhoz (mert egyrészt hagyja), most légy türelmes, mert pár gyorsan elröpülő év és az összes kérdés egyetlen nagyba olvad össze a kamaszkor misztériumában: Mi közöd hozzá?
És akkor már válaszolni sem kell.
Ilyenkor tehát haladok a melóval, elkészülök az aznapra kijelölt adaggal, időnként az írásra is teszek egy-két bátortalan kísérletet, és estére nem érzem úgy, hogy egy olasz falu költözött a fejembe. Nyugi van. Legfeljebb a macskával perelek visszafogottan, amiért megette az asztalon hagyott nyáriszalámit, amire a madridi román boltban leltem, és hirtelen gyerekkorom ízeit hozta vissza. Ilyenkor elszámolok magamban ötvenig, felidézem az állatok jogait, majd csöndben nekilátok eltakarítani a rumlit. És közben hagyom, hogy a lábamhoz dörgölőzve doromboljon. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat.
Aztán feltűnik, hogy nagy a csönd. Nem pattog a labda, nincs megnyugtató zörgés a kisszobában, nem énekel senki a gitárját nyúzva. (Igazi gitár, csak gyerekméretben, valamelyik születésnapjára kapta a biológiai apjától. És már túl van élete első utcazenélésén, keresett vele egy eurót Valenciában. Dallamok még nem nagyon születnek a húrokon, de a ritmus és a beleélés már stimmel.) Gyakorló szülőként mindenki tudja, hogy a hosszú és mély csend a leggyanúsabb egy gyermek életében, akkor történnek az olyan dolgok, amelyeket csak hosszabb takarítással lehet helyrehozni. De ez most nem az a csend. Nem is a megkönnyebbülésé, hanem a hiányé. A harmadik nap reggelén ugyanis felfedezem magamban a féltékenység jeleit. Ezerszer rosszabb, mintha csinos, hosszú combú nő lenne. Abból már valamelyest kigyógyultam, de ebből képtelenség. Mit csinál otthon az apjával? Vele is úgy megy játszótérre, ahogy velem? Neki is azt mondja? Neki is úgy udvarol egy kis sütiért? Tőle is annyit kérdez? stb. stb.
Ilyenkor meg azért nem megy a munka, mert csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütötten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát simogatva.
És akkor már az egész olyan, mintha szabadulására váró rab lennék, óránként húzom a strigulákat. Eszembe jut az a régi fickó, még Dusi előtt, aki azt hitte, mindez csak egy Disney által ihletett amerikai filmben eshet meg. Kicsit irigylem, de leginkább sajnálom. Nincs az az izgalmas meccs, fordulatos regény, amely tompítani tudná a hiányukat. A mostani hiány csodája épp abban rejlik, hogy már nem egy általánosan gomolygó érzés, hanem szilárd körvonalai vannak, és leginkább egy öt és fél évesre hasonlít. Rögös út vezet a hiány luxusához, apró csapdák és nagy szakadékok, kisebb és nagyobb perlekedések, az elfogadás sok szóbelivel járó iskolája. És a legvégén vár a jutalom, az érzés, hogy mindegy, csak jöjjön már vissza, legyen itt, felőled egyenesen a füledbe is ordíthat, pusztuljanak a kaktuszok! Ami eddig nyálasnak tűnt, csöndben valósággá érik. És még fülbemászó, aláfestő dallam se kell hozzá. Már úgyis kihallom a gyerekkel járó hangzavarból.
