Amikor 2015-ben az ATV-én elindult a Havas a pályán című közéleti beszélgető műsor, sokáig érdeklődéssel kapcsoltam rá. Jópofa szellemi idegnyugtató lesz, egyik résztvevő sem fog olyat mondani, amitől falnak megyek, réseket találnak majd a jobbos hatalom működésében, képviselni fogják a demokrácia értékrendjét, a hangvétel, a dizájn pedig valami kellemes, hétvégi lazaságot is ígér. De idővel az egész elkezdett idegesíteni. Nem Havas Henrik hedonistán életunt bölcsességben tetszelgő műsorvezetői személyisége, vagy a vendégek szűk, kissé belterjes köre miatt. Maga a produktum okozott talányos bosszúságot. Nem fért a fejembe, honnan veszi az önbizalmat néhány ember ahhoz, hogy leüljön a kamera elé beszélgetni. Nem beszélni valamiről, hanem dumálni. Mint a kávéházban, vagy valamelyiküknél vendégségben. Azaz, a saját privát szférájukban. Hogyan tudják hétköznapira kapcsolt, pőre szellemi énjüket mutogatni a nyilvánosságnak?
Sokféle beszélgető műsor van. És nem egy választja közülük a társalkodás hangnemét. De általában világos, mit akarnak nyújtani. Be akarnak mutatni valakit, próbálnak beavatni hivatásuk titkaiba, személyes élettapasztalatokkal ismertetnek meg. Politikai irányvonalat hangosítanak ki. Vagy vitákat gerjesztenek meggyőződések, értékrendek, elköteleződések ütköztetésével. Szakértői véleményeket közvetítenek háttér-információkkal. Szellemeskednek. De mit lehet kezdeni azzal, hogy amúgy kedves, művelt, a hivatásukhoz kiválóan értő értelmiségiek (újságírók, tévések, ügyvédek, egy-két művész) közéleti-politikai eseményekről locsognak? Maximum annyit, hogy megnyugodjunk: szinte semmivel nem tudnak többet nálunk, vagy ha mégis, olyan szinten spekulálnak, olyan gondolatokra jutnak, mint mi. Családi, baráti, munkahelyi, alkalmi társaságban.
De mindennél érthetetlenebb és idegesítőbb, hogy miért nézünk mégis egy ilyen műsort. Mert sokan nézzük. Sok irányban lehet tapogatódzni a választ keresve, de valamivel biztos szembesülnünk kell: a mai, virtuálisra technicizálódó világban már az egyszerű társalgást is inkább fogyasztjuk, mint megéljük. Celebek, ismert médiafigurák elé ülünk, hallgatjuk őket, beszólunk nekik. Ahogy telnek éveink, egyre gyakrabban.
Ezzel együtt többet kéne kapnunk egy tévés terméktől az egyszerű társaságpótlásnál. Amikor néhány éve Fiala János átvette Havas műsorát, és Civil a pályán lett a címe, bizakodni lehetett a tartalom izmosodásában, a hangütés megújulásában. A cím azt sugallta, hogy koncepcionálissá tesz valamit, ami az eredeti változatban elkenődött. A külső, alternatív, civil nézőpontot, amely sajátos, jól artikulálható jelleget adhat a beszélgetéseknek. Világosan üzenve a nézőknek: itt nem hozzáértést sejtetően óvatos, közhelyes okoskodást kínálunk, hanem felszabadult, merész közelítéseket a témákhoz, alternatív elképzeléseket a közélet problémáinak megoldásáról. Mindenféle tisztelet és tiszteletlenség nélkül. Nem láthatunk bele a politika mozgásába, ki vagyunk zárva a döntésekből, de van véleményünk az élet dolgairól, vannak társadalmi érdekeink, céljaink. Bízni lehetett Fiala narcisztikusan őszinte agresszivitásában, zsigerien civil szemléletmódjában, hogy kíméletlenül kirángatja vendégeit a kávéházi klisékből.
De ezt a világot ő sem tudta eddig megváltani. Próbálkozik, a megszokottnál talán visszafogottabban, de villogtatja megosztóan eredeti médiaszemélyiségét, adrenalintermelő műsorvezetői erényeit. Ám igyekezete lepattan a változatlan keretekről. Fel kell dobni öt-hat, minden orgánumban rágcsált, aktuális közéleti-politikai bulvártémát, amelyek többsége arra fókuszál, ki és mit mondott valahol. Egyszóval, itt is haladunk a hatalmasok diktálta ál-nyilvánosság medrében. Olyan vendégekkel, akiket más fórumokon is kérdezgetnek a témákról, vagy ők kérdezgetnek másokat saját műsoraikban, vagy írnak róluk saját lapjaikban. Színvonalasan, tehetségesen, demokratikus szellemben – majdnem ugyanúgy, majdnem ugyanazt. Többen közülük láthatóan nem is élvezik ezt a kommersz értelmiségi celebszerepet.
De nem tudnak kilépni belőle, Fiala ösztönzésére sem. Ha a műsorvezető erősíteni kívánja a friss, civil hangütést, olyan típusú figurákra lenne szüksége, mint Puzsér Róbert, Konok Péter, Gulyás Márton, Ceglédi Zoltán – vagy éppen Tamás Gáspár Miklós. Akik képesek szokatlan szemszögből nézni a dolgokra, a szellem lüktetésének hatására változtatni rajta, mernek sok hülyeséget mondani, hogy eljussanak egy valóban izgalmas gondolathoz, felvillantsanak járhatónak tűnő, humanista, alternatív elképzeléseket a társadalmi életről. Vannak ilyen egyéniségek szép számmal. A mostani vendégseregből is elmozdíthatónak tűnnek páran ebbe az irányba.
Ha viszont inkább az a cél, hogy felszíni, olykor manipulált történések, kijelentések mentén belelássunk a közélet, a politika valódi folyamataiba, akkor a megszólalóknak ki kell lépniük a privát társalgási helyzetből, és mozgósítaniuk kell szakértői felkészültségüket, informáltságukat. Szóval, jó dolog társaságban ülni, de még jobb, ha az gazdagítani is tud valamivel.
