A koronavírus megjelenése és a betegség félelmetes terjedése súlyos tanulságokkal jár a kormányok és az érintett országok egészségügyi vezetése számára. De a társadalmak számára is. Legfőképpen azzal, hogy az egyéni érdekeken túl van közösségi érdek is. A sors a kormányokat - most éppen a koronavírus járvány képében - rákényszeríti a határozott döntések gyakorlására. A társadalommal szembeni őszinte kommunikálásra. Minden országnak kötelessége a pontos tájékoztatás, a dezinformáció megelőzése. Az információknak mindenkihez el kell jutniuk, megfelelő időben, módon és hatékonysággal.
Talán ez a helyzet a döntéshozókat mindenütt a világon ráébreszti arra is, hogy mit jelent, ha nincs elég szakdolgozó és orvos. Hiszen "békeidőben" is lenne mit az egészségügyi ellátáson javítani, de különösen szükség van a jelenlétükre, ha kiszámíthatatlan, ismeretlen betegségek fenyegetik az embereket. Nem véletlen, hogy az emberi jogokat védő szervezetek figyelmeztetik a kormányokat mindarra, amit az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata üzen: az egészséghez, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáféréshez, a tájékoztatáshoz mindenkinek joga van, a diszkrimináció az egyes emberrel vagy népcsoportokkal szemben tilos.
Kétségtelen, hogy nehéz szakmai, jogi és etikai döntéseket kell hozni, amikor a karantén elrendelését veszi fontolóra egy ország. Leginkább az arányosság és az igazságosság elve kerül előtérbe. Sokan úgy vélik, hogy a karantén a személyes szabadság indokolatlan korlátozását jelenti. Mások az intézkedést - jogosan - a fertőző betegségek elleni védekezés szerves részének tartják, és a közösség érdekét teszik az első helyre. Megindulnak a viták: milyen mértékű legyen a karantén? Ez kevés számú személy esetében és rövid ideig tartó korlátozásnál aránylag egyensúlyban tartható. De mi történjen a nagyszámú esetekkel és egész városokkal?
Már Vuhanban, a vírus radikális terjedése láttán kiderült, hogy ez nem egyszerű ellátási kérdés, ezért megszületett a világ leghatalmasabb „ember-karanténja”, miközben az is tény, hogy Kína kezdetben megpróbálta eltitkolni a járványt, és az Egészségügyi Világszervezet is csak némi hezitálás után jelentette be a járvány globális veszélyét. Észak-Olaszország a következő kísérlet színhelye, 16 millió embert érint az elrendelt karantén.
A járványok elleni védekezést a világ eddig csak jól szervezett hálózaton keresztül, a riasztási és együttműködési rendszerek segítségével volt képes megvalósítani a WHO több évtizedes történetében. Vannak olyan körülmények, amikor be kell vetni és el kell rendelni az emberek szabadságának korlátozását, a karantént, ami nem más, mint a fertőzött betegek vagy a fertőzésnek korábban kitett egyének elkülönítése. A karantén célja kettős: megállítani az átviteli láncot, és lehetővé tenni a fertőzött egyének azonosítását, hogy megfelelő hatékonysággal lehessen a tünetekre reagálni.
A karanténról szóló törvények indoklása egy általános erkölcsi kötelezettségből fakad: megakadályozni mások megbetegedését. A legtöbb ország közegészségügyi törvényei megengedik a karantént, annak ellenére, hogy az elszigetelés korlátozza az emberi szabadságjogokat. Ugyanakkor ez csak megfelelő feltételek mellett alkalmazható: érvényesíteni kell a nem ártani elvet. Az érintettekkel meg kell értetni, hogy a fertőzés másokra nézve nagy veszélyt jelent, és be is következik, ha ellenőrizetlen azoknak az embereknek a mozgása, akik fertőzést hordoznak, hordozhatnak. A jótékonyság elve azt mondja viszont, hogy a korlátozásnak arányosnak kell lennie, igazolható célokkal, és lehetőség szerint önkéntes belátáson alapulva.
A döntés előnyét és hátrányát minden tekintetben vizsgálni kell. Mert azok az emberek, akik alávetik magukat annak, hogy a közösség érdekében szabadságukat korlátozzák, joggal kérhetik, hogy az állam segítse őket kötelezettségeik teljesítésében. A szülői kötelezettségekben például, amire a gyerek felügyeletének megoldása a válasz. Gond lehet az esemény miatt magukra maradt idős szülők ellátása, de az is, hogy megkapják a kenyérrevalót, amikor az elzárás miatt a munkából kiesnek. A diákokat biztosítani kell, hogy tanulmányaik pótlására lesz mód.
Mindez azt is jelenti, hogy a vesztegzárban az embereknek a megfelelő szállást, étkezést is biztosítani kell, a családokkal való kommunikációs lehetőség mellett. Határozottan képviselni kell azt a szempontot, hogy a munkahelyen, az oktatásban kiközösítés, hátrány nem érheti őket.
Az egész folyamatban elengedhetetlen a politikusok, az egészségügyi és a közegészségügyi szakemberek közötti folyamatos, átlátható, egymást is értő és a társadalom számára is megérthető kommunikáció. Minél értelmesebb a mondat és diszkriminációmentesebb, józanabb az intézkedés, annál kevésbé lesz tere a rémhírnek, és annál hatékonyabb lesz a védekezés.
A szerző ápolásetikus