A koronavírus-járvány nemcsak egészségügyi, de gazdasági pánikot is okoz. Mire számíthat a magyar gazdaság?
A világgazdaság sok térségből áll össze, míg Kínában csökken a gazdasági növekedés üteme, Afrikában továbbra is örvendetesen bővül a gazdaság. Csakhogy eddig a kínai növekedés önmagában egyharmadát adta a világgazdaság bővülésének, ezért az ott történtek erőteljesebben hatnak a konjunktúrára. A magyar gazdaság, egyébként nagyon helyesen, erősen beépült a nemzetközi, főként európai termelési láncba. Jó példa erre a győri Audi, az ott gyártott motorok találhatók a márka modelljeiben, amelyek jelentős részét az amerikai, illetve a kínai piacon adják el. Az USA esetében most a vámokkal való fenyegetés generál komoly politikai kockázatot, Kínában pedig a koronavírus okozta termelési, lélektani és esetleges politikai zavar az új tényező. Mindkét ügy közvetlenül meg sokféle áttétellel érinti a világ autóiparát, és kihat a magyarországi termelésre, beleértve a beszállítók tág körét is. A közvetett hatások sokfélék, például több nagy autógyárat megviselt az, hogy Vuhanban, abban a kínai tartományban, ahonnan kiindult a világjárvány, olyan vállalatoknál állt le a termelés, amelyek jelentős beszállítók. Azonban nemcsak a feldolgozóipar sínyli meg a vírus okozta válságot, hanem a pánik nyomán egyebek mellett a turizmus is.
A legtöbb feldolgozóipari ágazatban, így az autóiparban is szinte percre pontosan ütemezve érkeznek az alkatrészek. A szállítási lánc megszakadása megbillentheti a hazai gazdaságot?
Ez bizony az iparban, sőt a kínai importtól meglepően nagymértékben függő agrárgazdaságban, valamint sok szolgáltató tevékenységben zavart vagy költségnövekedést okoz. Szerencsére a magyar gazdaság nem függ akkora mértékben az autóipartól, mint ahogy azt sokan gondolják és amennyire azt egy időben a kormányzat ambicionálta. Ez azért megnyugtató, mert az ipari monokultúra roppant kockázatos: ha az adott ágazat bajba kerül, megbillenhet az attól nagyon függő gazdaság. Ma már, hasonlóan egyebek mellett Lengyelországhoz, Romániához, nálunk is nagymértékben kiépültek a nemzetközi üzleti szolgáltató központok, amelyek más üzleti ciklust követnek. De valóban, a feldolgozóipart az ütemezett szállítások korában a kis készletek miatt különösen nehéz helyzetbe hozhatja a kínai import kiesése.
Van erre valamilyen megoldás?
Bizonyos esetekben át lehet állni más termékek gyártására vagy alternatív beszállítókat is fel lehet kutatni. Ilyen akciókat el is indítottak az érintett cégek. Így állt elő, hogy ami a kínai gazdaságot lehúzta, az a vietnáminak váratlan növekedési lehetőséget hozott. Még akár magyar termelőknek is bejöhet eddig nem várt rendelés.
A korábbi évtizedekben is voltak nagy járványok, mégsem okoztak ilyen gyorsan érzékelhető gazdasági megtorpanást. Mi változott?
Az AIDS, a SARS, a madárinfluenza, sertéspestis és most a koronavírus járvány egyre gyorsabban terjedt szét a világban. Ennek az egyik fő oka a kapcsolatok megsokszorozódása, a globalizáció. Tudomásul kell venni, hogy a világfalunak nem csak előnyei, de hátrányai, kockázatai is vannak.
A világgazdasági bizonytalanság csak a járvány számlájára írható?
Nem kizárólag, mert a járványtól függetlenül trendfordulóval is szembe kell néznünk, mégpedig globális léptékben. A magyar gazdaság is túljutott a konjunktúraciklus csúcspontján. E megállapításból még nem következik nagy ütemesés, pláne recesszió. Itt vannak például az uniós pénzalapok: a 2014–2020-as uniós költségvetési keretből még bőven jönnek pénzek egy-két évig. Az már más kérdés, hogy az uniós pénzek minél gyorsabb lehívásának taktikája helyett a felzárkóztatásra szánt források minél hatékonyabb felhasználására kellett volna törekedni, akkor most nyugodtabban nézhetnénk a jövő elé. A várakozások, a lélektani hatások egyébként roppant fontosak a gazdasági életben, hiszen a beruházások jelentős részben attól függnek, hogy a befektetők mit gondolnak a jövőről. A bizonytalanság eleve nem tesz jót a gazdaságnak, ez pedig most nagyon megnőtt világszerte.
Nekilódult a hazai infláció, miközben zsugorodni látszik a GDP-növekedés, a forint pedig tartósan lejtmenetre kapcsolt a meghatározó devizákkal szemben. Mire számíthatunk?
Az elmúlt négy-öt évben kegyelmi állapotban működhetett a magyar gazdaság, elsősorban a nemzetközi folyamatoknak köszönhetően. Az olajárak 2014 után leestek, a nemzetközi cserearányok a javunkra változtak. Az európai konjunktúra ugyan nem dübörgött, de azért volt annyi lendület, hogy magával húzzon minket, miként a térség többi gazdaságát is. Egy ideig a növekedéssel nem járt együtt inflációs nyomás. Arra azonban már akkor figyelmeztettek elemzők, hogy csínján kell bánni a pénzpumpálással, mert az pénzügyi buborékhoz vezethet, a túlfújt lufi egy idő után kipukkadhat. A kormányzat és a jegybank vezetői mintha figyelmen kívül hagyták volna a figyelmeztető csengőket. Ma már nincs mit csodálkozni azon, hogy a nulla inflációt követően nekilódult a pénzromlás üteme. Tavaly decemberben a fogyasztói árindex elérte a 4,1 százalékot, és idén januárban már 4,7 százalékra ugrott. Lehet, hogy éves szinten valamelyest csökken a dinamika, de még úgy is jócskán meghaladja a jegybank 3 százalékos célszámát, ami már eleve elég magas szint.
Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed, de mások is jelezték, visszatérnek a monetáris politika lazításához. Ez mintha igazolná a Magyar Nemzeti Bank eddig követett útját. Vagy nem?
Azért van egy óriási különbség. A Fed és néhány más jegybank azután lazít, hogy előtte szigorítottak. Az MNB viszont, ha esett, ha fújt, vitte lefele és alacsonyan tartotta az alapkamatot. Az MNB monetáris politikája ma már láthatóan késésben van. Nem teremtette meg óvatos emeléssel azt a kamatszintet, amelyről lazíthatna a monetáris viszonyokon. Márpedig most jelentős termelésiütem-lassulás jön. A tavalyi 5 százalékos GDP-bővülés rendkívüli kiugrás volt, idén már a 3,2–3,5 százalék is jó eredménynek számítana.
Véget ért a két számjegyű reálbér-növekedés korszaka is. Idén a kormány egyebek mellett a belső fogyasztástól is várja a GDP-bővülés stabilizálását. Megalapozott ez a várakozás?
A hazai bérek még a régió országaihoz képest is alaposan lemaradtak éveken át. Ennek okai között szerepelt sok egyéb mellett, hogy a kormány tartósan alacsonyan tartotta a bérszintet, benne a minimálbért. Kimondva-kimondatlanul az alacsony bérektől és csekély nyereségadóktól, valamint a gyenge forinttól várták a magyar gazdaság versenyképességének javulását. Ez a politika azonban csak nagyon rövid távon lehet sikeres, stratégiának nem válik be. A kormány korrigált az elmúlt években a bérfolyamatokra való rásegítéssel. Nekem viszont kétséges, hogy az érdemi reálbér-növekedés 2020-ban folytatódhat-e. A konjunktúrajelentések már tavaly is előre jelezték a tízéves ciklus lezárulását.
A lakosság érzékeli a változást?
A fogyasztás egyelőre érdemben igen erőteljes, és még mindig élénk a hitelfelvételi kedv. Pedig a túlzott adósságvállalással volt már baj, és most is lehet. Nem mindenki figyelt fel a kamatkockázat létezésére, és már bizony megindult a hitelkamatok drágulása. Ami azonban a legnagyobb kérdés minden ciklusfordulóban: megmarad-e a munkahely, és ha igen, a munkáltató képes-e és hajlandó-e további nagy béremelésekre. Van egy pont, ahol az nem munkaadói, pláne nem politikai szándékokon múlik, hanem a gazdasági szereplők képességein. Kétséges, hogy ha akarnának is, a törékenyebb helyzetbe kerülő cégek tudnának-e továbbra is emelni a béreken.
A forint gyengélkedése tartósnak ígérkezik. Érezhetjük a bőrünkön?
Már érezzük is. Elég az árcédulákra pillantani. A hazai drágulásban a forint leértékelésének nagy szerepe van. Aztán ha akár csak Szlovákiába ruccanunk át, szembesülünk a forint külső gyengülésével. Főleg, mert északi szomszédunk nálunk dinamikusabb fejlődési utat járt be, és leelőzött minket vásárlóerőben. A forint gyengesége egyfelől jelzője helyzetünk gyengéinek, másrészt viszont még ront is relatív állapotunkon. Rajkán mondják, hogy egyre több a szlovákiai lakos, mert a pozsonyi lakásárakhoz, lakbérekhez képest a magyarországi ingatlanárak az eurójövedelműeknek igen kedvezőek, miközben az itthoni forintfizetés mellett roppant drágák.
Nemrégen jelent meg „A magyar gazdaságpolitika – tűzközelből” címmel egy elemző kötete. Lesz folytatása?
Ez a könyv nem csupán gazdaságelemző szakkönyv, hanem életem izgalmas fordulatainak összefoglalása is. Azért került a címbe a „tűzközel”, mert fiatalemberként az új gazdasági mechanizmust előbb egyetemistaként, majd kormányzati kutatóintézet szakembereként vizsgáltam, majd pedig a rendszerváltozásban tevékenyen részt vállalhattam. A politika tűzvonalából kikerülve később elemzőként, tanácsadóként dolgoztam, dolgozom. Ám úgy vélem, mindannyian tűzközelben vagyunk. Az események a szemünk előtt történnek. Gyakran hallom, hogy „engem nem érdekel a politika”, pedig nem szabad feladni az önálló tájékozódás jogát, átengedve a közügyeket a politikusoknak és azok propagandistáinak. A könyvemben bőven írok a 2008–2010-es válságévekről meg ami utána jött. Ha megírnám a folytatást, abban biztos szerepelne 2020 is. Amit most látunk itthon, az jelentős részt következik 2008-ból és az arra adott válaszokból. A mai magyar viszonyokra vonatkozó kritikám lényege, hogy bár markáns válaszokat adott az Orbán-kormány, de ezek között rengeteg rossz választ találni. A NER zsákutcába vezet; ebből mielőbb ki kell hátrálni. Egyebek mellett az újraiparosítás, az állami rezsimegállapítás, a gyenge forint, az alacsonyan tartott bérszint, az uniós pénzek alacsony hatékonyságú gyors felhasználása: első ránézésre talán védhető intézkedések. Ám második, harmadik ránézésre már kiderül, hogy több problémát generáltak, mint amennyit megoldottak. A kérdésre válaszolva, igen, folytatása következik. Nem élünk unalmas időkben.
