Különös művet mutatott be nemrég a stuttgarti operaház. A színpadon Muszorgszkij Borisz Godunovának jelenetei fonódnak össze Szergej Nyevszkij Berlinben élő orosz kortárs zeneszerző zenéjével, amelyet Szvetlána Alekszijevics szövegeire írt. A monológokat a Nobel-díjas író elhordott múltjaink című könyvéből választotta ki a zeneszerző. A történetek a múlt század kilencvenes éveinek Oroszországát írják le, illetve a honvédő háború eseményeiről szólnak. Az operabemutató alkalmából Alekszijevics egy sor interjút adott.
Szvetlána Alekszijevics személye és írói teljesítménye megemészthetetlen az orosz hatalom számára. A hivatalos Belarusz sem az ország büszkeségeként kezeli a rendszerkritikus írót, aki a Nobel-díjak térképére rakta az országot. Az általa feltárt tragikus magántörténelmek a hatalom által propagált heroikus narratívával szembe beszélnek. A putyini rendszer eszmei alapja pedig éppen a második világháborús győzelem „szeplőtelensége”, amivel igazolná a sztálinizmust.
A demokrácia így vált szitokszóvá, az idegen befolyás szinonimájává. Ezért kínálkozott a művészi kísérlet, hogy a Puskin-dráma alapján írt Muszorgszkij operát, a Borisz Godunovot, és Alekszijevics kilencvenes évekről szóló szövegeit egy művé formázzák. Hiszen a Borisz épp a Rettenetes Iván halála utáni „zavaros időkről” szól, s ráadásul megjelenik benne a nyugati befolyás réme is.
Az író nyilatkozataiban egyre-másra száll szembe a történelmi mítoszokkal. A stuttgarti operaelőadás egyik tőle származó betétje egy olyan zsidó fiú elbeszélése, aki kimenekült a minszki gettóból, s a partizánok között élte túl a háborút. A mítoszt a szöveg alaposan megtépázza, amikor a partizánok zsidógyűlöletéről szól. Alekszijevics egy interjúban azt mondja, hogy parasztok a partizánoktól sokkal jobban féltek, mint a németeket rendőrként kiszolgáló rendőröktől. Ezek többnyire a falvakban ültek, s ritkán vettek részt megtorlásokban. „Egész életemben a policájok országában éltem” – mondta a Meduza.io rigai orosz nyelvű portálnak, utalva arra, hogy hazájában is tömeges volt a kollaboráció. A Deutsche Welle orosz nyelvű kiadásában nem mulasztja el, hogy ne méltassa az egyszerű orosz/szovjet katonák, az „Aljosák” hőstetteit és áldozatát, de a sztálinizmust hibáztatja, hogy ezekből a hősökből az elnyomás eszközeit faragta.
Alekszijevicsnek rengeteg konfliktusa volt abból, hogy könyveinek hősei később – sokszor erős külső nyomás alatt – azt állították, hogy meghamisította elbeszélésüket. Olyan légkört is teremtett a hatalom, hogy 2000 és 2012 között kénytelen volt elhagyni Minszket és Nyugat-Európában élt. Most azt mondja: „meg kell békélnem vele, hogy a mi embereink nagyok, amikor el kell viselni a szenvedést, de nem óriások, amikor értelmezni kell ezeket a szenvedéseket. Ezzel nincs mit kezdeni. Ezért is járunk körbe-körbe. (…) A mai emberek a mai nap túszai, az erőszakkultúra túszai, nagyon nehéz ebből kiszabadulni.” Alekszijevics az orosz kultúrát okolja, amely csak tűrésre tanít. Az iskolában nincs boldogságóra, csak azt tanítják, hogyan haljunk meg a hazáért - mondta.
Időnként szembesítik őt a váddal, hogy olyan történeteket is megszerez interjú közben, amelyeket alanyai nem akarnak elmondani, szinte kirázza belőlük a sztorikat. „Hogy új módon halljuk a történeteket újfajta kérdezés kell. És nagyon barátságos hangulat, mert mindenkinek megvan a maga titka, amelyet senkinek, rokonoknak, barátoknak sem mondanak el. (…) Nem vagyok sajnos szupernő. Csak leülök és beszélgetek, előkészített kérdések nélkül. A társalgás véletlen folyama nagy szabadságot ad. Ha keményen kérdezősködnék, nem nyílnának meg.”
Ezzel a módszerével most a szerelemről és az öregedésről ír könyvet. Először arra készült, hogy a szerelemről két könyvet ír, egyiket a női, másikat a férfi oldalról. A második kötetről lemondott: nem tudok eléggé hozzáférkőzni a férfi lélekhez, vallotta be egy interjúban. Más módon látjuk a dolgokat, nem tudom, mit kérdezzek, mikor kérdezzek. A nőket, úgy látszik értem – mondta.
