Ez a párt (harmincötön aluliak és rövid emlékezetűen kedvéért: a Fidesz) valamikor szerette a kerékpárt – vagy legalábbis 1989-ben azzal az állítással igyekezett eladni magát, hogy szereti. A 90-es évektől aztán soha senki nem látta őket kerékpáron, a mai Orbán Viktor pedig már fel sem tudna ülni rá. Hogy mit szeret valójában a miniszterelnök, az a közlekedési szokásain pontosan lemérhető. Azt, ha már kora reggel egy járó motorú Volkswagen kisbusz és egy ugyancsak járó motorú Mercedes GLS (idézet az Origóról, hogy elkerüljük az elfogultság látszatát: „tank méretű luxusterepjáró”) várakozik rá a háza előtt, akár fél órán át vagy még tovább, meg egy harmadik nagy testű kombi az utcatorkolatban, ami autónként két-két állami embert és irgalmatlan méretű üvegházgáz-kibocsátást jelent. Szereti továbbá, ha ez a személyes használatú, és amúgy a vonatkozó jogszabályokban szereplőnél valamivel nagyobb autókonvoj hurcolássza őt fel-alá a városban és az országban. Sőt az sincs ellenére, ha a rendelkezésére állnak a papíron honvédségi célra vásárolt utasszállító repülők, meg szükség esetén, mondjuk egy külföldi focimeccs alkalmával, a baráti oligarchák magángépei is.
A kormányfő karbonlábnyoma ilyenformán nagyjából egy közepes magyar faluénak felel meg: ha létezik Greta Thunberg-i értelemben véve tökéletesen fenntarthatatlan, csak az elrettentő példák között emlegethető életvitel, hát az övé biztosan az. És még egy adalék a mai hatalom úgynevezett zöld fordulatához, amelynek első – és nagy valószínűséggel az egyetlen, még ebben a kormányzati ciklusban megvalósuló – eleme az egyszer használatos műanyagcsomagolások betiltása lesz: a plasztiktilalom annyira (nem) orbáni vívmány, hogy 2018-ban tette minden tagállam számára kötelezővé az Európai Parlament, méghozzá úgy, hogy egyedül a Fidesz-frakció nem szavazta meg.
Mindezt pedig azért érdemes most az emlékezetünkbe idézni, hogy eltöprenghessünk rajta: ha egy narancsszínű narancson a zöldülés jeleit látjuk, az vajon a jövő színe-e, vagy inkább a penészé.