Október 13-val még csak félig ment fel a függöny, vagy még annyira sem. Még el sem kezdődött a prológ, de a közönségnek, amely októberben jegyet váltott az előadásra, már nagyon nem tetszik, amit lát. Kényelmetlenül mocorog a székén szembesülve az eszmények és a valóság közötti ellentéttel, amiről azt gondolta: színészek és rendezők, dramaturgok és darabírók valahogy csak áthidalják már azt a szakadékot, amit az teremtett, hogy a budapesti színházak szabadságából pártpolitikai ügy lett.
A kultúra nemzeti alap – skandálták több ezren tavaly decemberben a Madách téren válaszul a kormány színháztörvényére a színházi szabadság nevében. Ebből az eszményből mára politikai katyvasz lett, amelyben mindenféle mendemonda kavarog. Ki kinek a kicsodája, ki, kit akar mindenféle székekbe beültetni és miért, hogy a kormány nyílt zsarolásán túl, ellenzéki belső zsarolás kelt itt életre.
Most aztán itt állunk és csak nézünk: hogyan keveredett a szabad budapesti színházi kultúra nem kis falatjába egyetlen halszálka, a Szabad Tér Színház, amely kicsi szálka ugyan, de úgy megakadt az ellenzék torkán, hogy csak krákog tőle megállíthatatlanul.
Nyeldekel a közönség is, mert nem tudja, valójában mi történt, nem tudja, miért nem nyílvánosak a színházvezetői pályázatok, s főként: a politikai dramaturgok hogyan akarnak teljes fővárosi színházi szabadságot, ha egyszer politikai megosztást teremtve többről lemondanak, majd a maradékot is tovább osztják a közönség előtt homályban hagyott okokból. A homály viszont arra jó, hogy a fél város duruzsoljon, a másik fele meg mind nagyobb gyomorháborgással nézze, amit lát.
Hogy mit lát, az viszonylag egyszerű. Látja azt a Budapestet, amelyet az ellenzék átvett a kormánytól, de amelynek igazgatása már az első percekben pártellentétekbe fulladni látszik. Látja azt a fővárost, amely mintaként kellene szolgáljon az ország többi részének, amelynek meg kellene mutatnia, hogy miként kormányozna az ellenzék, ha hatalomra jutna 2022-ben. Azt kellene éppen elkezdenie bizonyítani, hogy nagvonalúan kormányzóképes, hogy el tud irányítani egy országot is.
Ezt még nem látjuk, de közben mindent elhiszünk. Elhisszük, mert tudjuk, hogy az ellenzék éhes, mert a kormánypárt kiéheztette az utóbbi tíz évben, elhisszük, hogy nagy az oxigénhiány egy hosszú évtized légszomja után. Csak azt nem értjük, miért hagyja már hatalmon az ellenzék, hogy látszólag pitiáner döntések is a pártpolitikai üggyé válhassanak, hogy valódi pártpolitikai ügyei leértékelődhessenek. Még a látszatát sem szabadna hagyni, hogy Machiavelli szelleme uralta el a már irányító ellenzéket. Mert, mire volt jó, hogy a „kettős zsarolásra” (tényleg volt ilyen?) válaszul a főváros kettészedte a Szabad Tér Színházat? Az vajon megoldás volna bármire is, ha a Vígszínházról leválasztanák a Pesti Színházat Eszenyi Rnikőnek és Rudolf Péternek, csakhogy látszatra senki és semmi ne sérüljön. A színházi szabadság oszthatatlanságáról meg már nem beszél senki.