Régen mindig jobb volt – most, a 70. Berlinale alatt is sokan bedobják az örök szlogent. Vannak, akik azért, mert a rendezvénynek helyt adó Potsdamer Platz metrómegállója félig le van zárva, mások azon vannak felháborodva, hogy a sajtószobát kirakták a palotából, mert a Magic Mike revü díszlete van ott (lévén, hogy az épületet eladták és most tulajdonképpen egy musical színház). Én leginkább Johnny Deppre haragszom, mert producerként és főszereplőként létrehozta a Minamata című filmet és Berlinben elvett két órát az életemből. Persze, a Japánban történő higanymérgezés igaz története, mely W. Eugene Smith fotóriportja leplezett le, fontos téma, de Depp, aki rettenetes Smith szerepében, egy olyan rendezőt szerződtetett le Andrew Levitas személyében, aki az alkotás minden egyes jelenetében megmutatja: ízlése nincs, és amúgy minden szakmai szempontból is dilettáns. Persze, ettől függetlenül Depp volt a fesztivál első harmadának a nagy sztárja, aki miatt lehetett őrjöngeni a rajongóknak, a kritikusoknak meg dühöngeni.
Egészen szélsőséges reakciókat váltott ki az ukrán Vadim Perelman Persian Lessons (Perzsa leckék) című műve, mely egy franciaországi lágerben játszódó holokausztfilm. Hőse, Gilles (Nahuel Pérez Biscayart) egy teherautón utazik a mű elején, ahol a fél szendvicsét elcseréli egy perzsa nyelvű könyvért. Mikor a járműről leterelik vele együtt az összes zsidót, őt csak azért nem végzik ki, mert azt állítja: perzsa, és Rezának hívják. Szerencséjére a közeli koncentrációs tábor egyik vezető SS-tisztje, (Lars Eidinger) mániákusan meg akarja tanulni a perzsa nyelvet, Gilles-nek meg kell őt tanítania. Így a koncentrációs tábor minden borzalma mellett még ki kell találnia egy perzsának előadott álnyelvet, amit évekig tanít a katonának.
Perelman filmje számos etikai és esztétikai kérdést felvet. Az egyik: vajon ízléses, korrekt-e a holokausztról olyan filmet forgatni, amit végigröhög a közönség? Például, van benne egy olyan jelenet, mely a koncentrációs tábor vezetőjének a péniszméretére van ráhangolva, a Szeszélyes évszakok hangulatában. Az is kérdéses: érdemes-e a szerelmi civakodásokat és intrikákat az SS-tisztek esetében szappanoperát is megszégyenítően bő lére ereszteni, vagy mennyire hiteles krematóriumokat melodramatikus giccsel fűszerezve megmutatni?
Perelmannak mindenre van válasza. Ahogy lapunknak elmondta: az ő filmjét csak ihlette a valóság, nem igaz történet. Ha meg valaki realisztikus filmet akar a témában, akkor nézze meg a Saul fiát Nemes Jeles Lászlótól. Álláspontja szerint ő drámát forgatott és meglepték a hangos röhögések a díszbemutatón. Amiatt ruházta fel a németeket érzelmekkel, mert nem akarta robotokként ábrázolni őket, ettől szerinte még borzalmasabbak a vásznon. Az pedig, hogy tiszteletlen lenne, fel sem merült benne – ő maga is zsidó. Szerinte, ha valakit az etikusság alapján el kellene ítélni, az Taika Waiti, aki Hitlerként ugrabugrált és bohóckodott a JoJo nyuszi című, Oscarra is jelölt filmben. A vitát majd a magyar nézők is megélhetik, mivel a Cirko be fogja mutatni a hazai mozikban.
A versenyprogram is zajlik, az itt vetített filmek közül eddig egyértelműen kiemelkedik a mezőnyből az amerikai Kelly Reichardt First Cow című neo-westernje. A címe (Első tehén) beszédes, története az 1820-as években játszódik az oregoni vadnyugaton. Hőse, az egykori pék, „Cookie” Figowitz (John Magaro), aki kínai barátjával, King Luval (Orion Lee) új vállalkozásba kezd: fánkot süt és árul. Ehhez a környék angol uraságának (Toby Jones) a tehenét használjak fel, amit minden éjjel megfejnek. A problémák akkor kezdődnek, amikor az uraság rákattan Cookie sütijére és a két szegénylegény a figyelem középpontjába kerül. Addig akarják pörgetni az üzletet, míg a környékre megérkezik a többi tehén, így nem is tudnak időben kiszállni. Reichardt esetében nem is az elmesélt történet a legfontosabb, hanem ahogy atmoszférájában és szabályrendszerében dekonstruálja és újrafogalmazza a westernt műfaját. Méghozzá zseniálisan.
