Komoly problémával szembesült Bezerédi Gyula, amikor a királyi adományból készülő tíz szobor sorában nekifogott megformálni Tinódi Lantos Sebestyént. Fogalma sem volt ugyanis senkinek, hogyan festett a „vala”-végű verssorok fáradhatatlan alkotója, akiről a fővárosi emlékművek krónikása, Liber Endre rezignáltan jegyezte meg: „A XVI. század nagy lantosának, az énekszerzőnek költői pályáját nem műveinek értéke teszi nevezetessé, hanem buzdító szerepe és hatása a korra, amelyben élt.”
Bezerédi aztán egy közelebbről nem megnevezett Sáros megyei vár falán úgymond felfedezte Tinódi régi arcképét, amihez hozzáálmodta a magyar leventéket jellemző nemes, karcsú termetet. Az 1903 júniusában megejtett szemlén a szoborbizottság a művet sikerültnek nyilvánította, egy évre rá ki is öntötték a figurát. Hamarosan a Jámbor Lajos műépítész tervei szerinti, magyar-török harci jelenettel ékes alapzatot is kifaragták.
Érdekes módon a kormány csak ekkor kezdett azon gondolkodni, hol állítsák fel az emlékművet. 1904 októberében miniszterelnöki leiratot intéztek a fővároshoz, hogy a Népszínház előtti kis parkból távolítsák el a hirdetőoszlopot és a kerámia vázát, valamint az ott álló nyolc fából vágjanak ki hatot, így készítve elő a szobor helyét. Ezután már csak egy elhúzódó kőművessztrájk hátráltatta az átadást, melyre végül 1907. augusztus 16-án került sor.
Fél évszázad sem adatott azonban Tinódinak ezen a helyen. 1952-ben „ideiglenesen” eltávolították az akkor már Nemzetiként működő színház elől, mert épp alatta kezdték el építeni a Blaha Lujza téri földalatti állomást. Bár az ideszánt szocreál pavilon nem valósult meg, sőt jó darabig a metró sem, az ígéretek ellenére soha nem hozták vissza. Pedig a városlakók igencsak hiányolták, számos olvasói levél firtatta hollétét, míg végül 1958 végén az illetékesek bevallották, hogy új helyet keresnek neki.
1962 tavaszára meg is találták: akkor már a Népligetben állt Tinódi szobra, a Képes Magyarország szerzője örvendezett is nagyon, hogy a képzőművészeti alkotásokban amúgy nem bővelkedő park egy ilyen jeles művel gazdagodott. Ám hogy ez a hír nehezen terjedt el a városban, azt jól mutatja, hogy még egy évtizeddel később is felvetette a Ludas Matyi: „mondják, a szobor még megvan valahol”, miért ne kerülhetne vissza a Blahára?
