Közölte a kislányom, hogy az oviban nyártündérnek öltözik farsangra, s kérdezte tőlem, hogy ha nekem is jelmezbe kellene öltöznöm, akkor vajon mi lennék. Mire kapásból azt válaszoltam, hogy civilizált ember Kelet-Európából. Először azt hittem, hogy viccelek, de miután összeráncolt homlokkal eltöprengett rajta, hogy mit is mondtam neki, rájöttem, hogy nem kellett volna egy hat és fél évesre ráereszteni a gonoszt. Hiba volt.
Szaladt a sarokban világító földgömbhöz, s arra kért, hogy mutassam meg neki Kelet-Európát. Rosszat sejtettem, de csak magamat okolhattam, senki mást. Hiszen mondhattam volna azt is, hogy jó lenne wifinek öltözni – éppen a napokban hallottam, hogy a vakok és gyengénlátók farsangján az egyik vak illető kinyilvánította, hogy ő most a wifi. A társaságnak nem volt más lehetősége, el kellett képzelniük, hogy az milyen is lehet – megtapogatni mindenesetre nem tudták.
Mentünk hát a földgömbhöz, s megmutattam leánykámnak Kelet-Európát. Sokáig nézte a sárgás-barnás foltot, majd azt mondta, hogy milyen szép. Nocsak, gondoltam, sikerült nemzenem egy patrióta kelet-európait, de büszkeségem hamar elmúlt, mert a kislány azt kérte, hogy mutassam meg neki Franciaországot is. Habár kicsi meg, de Marseille-ben többször járt – legutóbb éppen tavaly év végén, amikor nagybátyámat temettük –, jövő hónapban meg Bordeaux-ba készülünk. Izgatja hát a dolog. Kérdeztem tőle, hogy Kelet-Európáról miért Marseille jutott eszébe, mire azt válaszolta: – El akarom képzelni a távolságot.
Jaj, édesem, azt ugyan képzelheted. Nem, ezt nem mondtam ki hangosan, de valami efféle riadalom szaladt át agyamon, miközben néztem a kis kelet-európait.
Hiszen évszázadok óta mást sem teszünk, csak a Nyugattól való távolságot méricskéljük. Hol közelebb, hol távolabb vagyunk – de sohasem ott. Fényes elmék igyekeztek rálelni a megfejtésre, s hol közelebb voltak hozzá, hol távolabb – de pontosan meghatározni sosem tudták. Mi lehet a titok nyitja? Talán a tenger és a folytonosság – a fényes elmék legalábbis azt mondják. Nyugaton a gazdasági fejlődés egyik kulcsa az olcsó partmenti hajózás volt: nincs annál gazdaságosabb közlekedési eszköz a kereskedelemben.
– Nekünk nincs tengerünk – jelentette ki kislánykám a földgömböt nézegetve, s be kellett ismernem, hogy igaza van. De nem csupán tengerünk nincsen, édesem. Ebben az országban utoljára a reformkor előtt élt négy-öt nemzedék viszonylagos nyugalomban, amikor az apák és nagyapák által felhalmozott vagyon valamelyes biztonságban az utódokra szállhatott. Az a korszak termelte ki a reformkor értelmiségét. Minket pedig csak az elmúlt száz évben kilenc rendszerváltás sújtott felülről irányított fosztogatással, mire az értelmiség elmenekült vagy behódolt.
De neked, kislánykám, neked milyen sorsot szán ez a sárgás-barnás folt, ahová születtél? Menekülsz majd, vagy behódolsz? Veled mi lesz, te farsangi nyártündér, ha elér az ősz? Tán neked is örökös jelmezbe kell majd öltöznöd, mint mindannyiunknak, hogy elrejtsd innen magadat?