Első hallásra rendkívül szimpatikus Dávid Ferencnek, a kiváló társadalmi elemzőnek a tanácsa a magyar orvosokhoz, miszerint a jó irány az, hogy „Orvosok, be a szakszervezetbe”. (Népszava, 2020. február 5.). Nem mondom, hogy ez egy rossz tanács, sőt – bizonyos körülmények között - a megfogadása eredményeket hozhat. Két körülmény fontos: először az, hogy homogén, monoton (egyetlen hangú) legyen a tag-csoport, másodszor, hogy ne korporatív legyen az országos társadalom-forma.
Sajnálatosan az a helyzet, hogy a magyar orvostársadalom kicsit sem homogén, és hogy a bökkenő nagyobbat bökkenjen, a „magyar egészségügy” finanszírozása teljesen állami. Vagyis a szakszervezet ellenfele és tárgyalópartnere ilyen viszonyok között maga az állam. Pocsék kombináció. Sohasem működött. Hogy mennyire nem, kérdezzenek meg a fiatalok minket, akik egyszerű szakszervezeti tagként - vagy mint én: „bizalmiként” - potyára építettük a létezett magyar szocializmust.
Tudjuk, hogy a szakszervezet a tulajdon nélküli bérmunkásoknak a munkahely-tulajdonosokkal szembeni érdekvédelmi szervezeteként indult. Tőkés viszonyok között, ahol a két érdekcsoport szembenállása és együttműködési kényszere alaphelyzet volt. A munkás azért akart többet keresni, hogy többet tudjon vásárolni, a tőkések azért adtak nagyobb fizetéseket, hogy legyen kinek eladni, legyen az áruik iránt fizetőképes kereslet. Ez volna a szociáldemokrácia egyik bázis igazsága. Addig működik, amíg a munkásság számaránya meghatározó a fogyasztói oldalon. (Európában egyre kisebb a munkásosztály, egyre rosszabbul is megy a szocdem pártoknak.)
Ezekből a történelmi igazságokból talán körvonalazódik, hol hibádzik Dávid Ferenc javaslata. Az talán nem szorul külön bizonyításra, hogy a „magyar egészségügy” ma szovjetebb típusú, mint a múlt század hetvenes éveiben volt. Az intézmények állami tulajdonban vannak, az orvosok (és a személyzet) közalkalmazottak, a finanszírozás a költségvetésből történik. Virágzik a korrupció minden változata. Sőt - szemben a szocialistának nevezett időkkel - még a látszatát sem kívánja a nemzetvezetés fenntartani annak, hogy az egészségügy szakmai irányítás alatt áll. Ugyanaz a teljes kitörés-képtelenség hatja át ma az egészségügyi dolgozókat, ami a rendszerváltás előtt.
Tévedés azt hinni, hogy ilyen körülmények között a mindenható tulajdonost – az államot, illetve a kormányt – egy szakszervezeti tömörülés rá tudná bírni, hogy foglalkozzon a betegellátás hatékonyabbá és civilizáltabbá tételével. Az is teljesen valószínűtlen, hogy a saját terveiknél jelentősebb béremelésre határoznák el magukat. De ha mégis, a kollektív, teljesítmény-független béremelés sem hatékonyságot, sem intézmény-kultúrát nem hozna. Az elképzelhető, hogy a kevésbé ambiciózus orvosok közül többen maradnának itthon, de a tehetségesek számára ezek a keretek több pénzért is szűkek maradnának.
A nem szovjet típusú egészségügy megteremtéséhez nem szakszervezet, nem kamara kell, hanem értelmes kormány és tudós szakemberek. Sajnos őket már importálni kell majd. Nem lehet az elrontott (kutyaharapott) rendszert szakszervezeti és/vagy kamarai erőlködéssel (kutyaszőrrel) meggyógyítani. Még tünetileg sem.
A szerző orvos