Nem kezdődött könnyen. Leült egy székre a színpadra és saját verseiből, szösszeneteiből olvasott fel. Zene nélkül. Bármilyen profi, érződött, hogy szorong. Aztán kisétált és visszajött a zakót kint hagyva, már pólóban, rajta az egykor főtitkár Leonyid Brezsnyev. Persze, hogy grimasz, egyfajta lázadás a gesztus! Ami mindig is jellemző volt Hobóra. És aztán jöttek, a dalok, az ismert szövegek, a Mesterek megidézése. Nagyon izgalmasak voltak az összekötőszövegek, olyan volt, mintha az ünnepelt vallomást tenne. Őszintén, maszk nélkül mesélt önmagáról és a megélt „mocskos” huszadik századról. Örömökről és fájdalmakról szólt a nóta… És jött hozzá Hobo, a bohóc, aki épp ezt a két arcot képes óriási színpadi jelenléttel megjeleníteni.
Aztán kizökkent az idő, akár hajnalig is tarthatott volna a sajátos születésnapi gyónás. A végén pedig érkeztek a köszöntések. A nézőtéren ülők egy része pillanatok alatt a színpadra penderült és alkalmi kórust képezve köszöntötte Hobót. Majd Vidnyánszky Attila igazgató többek között egy valódi bárddal lepte meg. És a születésnapos elmesélte az ehhez kapcsolódó történetet. Hobo régóta húzza a direktort, hogy ha már a társulat tagja volt Debrecenben és most a Nemzetiben is, akkor adjon már neki rendes szerepet is. Szívesen lenne például a színlap végén feltüntetett alabárdos. Blaskó, Udvaros, Nagy Mari és a többiek, a végén pedig első alabárdos Földes László, Hobo Kossuth-díjas. És hirtelen el is játszotta az álomszerepet. Néma csendben a vállára tett ajándékbárddal lassan, méltóságteljesen végigvonult a színpadon. Három óra dalolás után.
Kicsit úgy érzem, hogy Hobo kezd abba a kategóriába kerülni, mint Cseh Tamás, vagy Térey, mindenki akarja, a legkülönbözőbb világnézetűek egyaránt. De reméljük, a dalnok képes ellenállni, és megmarad annak, aki eddig is volt, szabad szellemű, örök lázadónak!
