Apám mindig is úgy mesélte, hogy neki volt nehezebb. Pedig én törtem ki a fogam. Addig-addig rágtam a fülüket, hogy végül születésnapomra (a tizennegyedikre talán) megkaptam a versenybiciklit. Mi hívtuk így a váltós bringát a behajlított kormánnyal, és előbb a legjobb barátom, a szomszéd srác kapott ilyet. Egyedül rótta a piros biciklivel a köröket az udvaron, és nagyon unta, hogy senkivel sem versenyezhetett.
Bezzeg amikor én is kaptam egyet! Még azon a héten ki is kerekeztünk a strandra, mert ott volt egy zavartalan és hosszú aszfaltcsík, s hogy akkor majd azon összemérjük, ami összemérhető. Nem igazán volt kedvem hozzá, még csak szokogattam azt a nagy biciklit, mégsem futamodhattam meg. Mögötte tekertem végig, és egészen biztos volt, hogy veszteni fogok, hiszen ő sokkal magabiztosabban ült a nyeregben, de valami felágaskodott bennem, megpróbáltam előzni, és akkor az én első kerekem hozzáért az ő hátsó kerekéhez, én meg a fizika törvényeit illusztrálva akkorát repültem, hogy annál szebbet nem is lehet. Az arcomon értem földet, és egyből kiköptem a nagy metszőm felét. Meg a másiknak a sarkát.
Amikor apám fogorvosként meglátta, hogy mi lett a szép lapátfogaimmal, elsírta magát. Ezen nagyon csodálkoztam, mert én viszont nem, még akkor sem, amikor megláttam magam a tükörben. Innentől lett koronám, vagy ahogy a suliban mondták az osztálytársaim, „bóti fogam”. És minden egyes alkalommal végig kellett hallgatnom, amikor erre terelődött a szó, hogy apámnak volt nehezebb lecsiszolni a csonkokat (pedig az nekem fájt nem is kicsit), mert ez szülőként elviselhetetlen.
Biztos voltam benne, hogy csak a sztori miatt túloz, de hagytam, hadd élje ki magát. Hadd fájjon neki is, ami igazából nekem fájt. Hadd lopja el a show-t.
Ha most fel tudnám hívni, akkor elmesélhetném neki, hogy mindent értek.
Még tavaly vettünk hirtelen felbuzdulásból Dusinak egy rollert, és ezzel önbeteljesítő jóslatként azt is biztosítottuk, hogy innentől folyamatosan lemenjen a máz a térdéről és a könyökéről. Mert ahogy megtanulta a technikát, azonmód fel is bátorodott, mindent kunsztot kipróbál, és persze esik-kell, azzal a példás lendülettel, amellyel egy öt és fél éves szokott. Aztán ebből van „sebesedés” és „lyukadás”, kisebb-nagyobb sírások. A nejem arcán ilyenkor látom, hogy a pokolba kívánja a régi, még engedékeny önmagát, akiben egyáltalán felmerült a pókemberes roller gondolata. Én viszont egész jól viseltem, mondogattam is neki, hogy ez fiúknál már csak így megy, ha nem a roller, akkor valami más vezetne hasonló eredményre, nekünk csupán egy dolgunk van: menedzselnünk kell az egészet, gyógyítópuszit kell adnunk a kisebb sérülésekre és ragtapaszt a nagyobbakra. És nem letörni a lelkesedését.
Aztán jött Valencia, és a városon áthúzódó park. Még a nyolcvanas évek végén terelték el a Túria nevű folyót, mert az árvizek túl sok kárt okoztak, a helyét pedig – mert az itteniek nem engedték, hogy autópályát építsenek oda – beparkosították. A maga száztíz hektárjával Spanyolország legnagyobb közparkjának számít, és miközben úgy néz ki, mint egy botanikus kert, tele van játszóterekkel, bicikliutakkal és futópályával, sportpályákkal, tavakkal – és lejtőkkel. A hidakról (ez egyébként a legfurább, a parkon átívelő régi és új hidak) ugyanis a legtöbb helyen így lehet lejutni a régi mederbe. Ezek egyikén zúgott le a gyerek is, mi meg persze mondtuk a varázsszavakat, hogy csak lassan és óvatosan, de aztán – ahogy az ilyenkor lenni szokott – a lejtő végén szabályosan fejre állt. A nagy sírás közben az is kiderült, hogy a homloka beszakadt, és a másfél, kétcentis sebből dőlt a vér. A sapkáját gyorsan rászorítottuk, és indultunk a kórház felé. Persze mire megtalált minket a taxis, a vérzés elállt, az egész egyáltalán nem tűnt vészesnek, katonadolog, hallottam a számból a régi szavakat, de a nejem ragaszkodott hozzá, hogy valaki megnézze.
Dusi kicsit szeppenten ült a kórházban, annak viszont mindig örül, hogy ilyenkor tutira kap valamit az automatákból. Azt persze már nem értette, amikor azt mondtam, hogy lehet, össze kell majd varrni a sebet. Összekötni? Átölteni? Aztán amikor előkerült a görbe tű, akkor vált világossá a kifejezés konkrét jelentése. Én csak annyit tudtam mondani a menekülni vágyó gyereknek, hogy hunyja be a szemét. Pedig nekem kellett volna. A spanyol orvosnő még kedélyeskedett egy sort, hogy látott ő már szülőt összeesni. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy ez én is lehetek.
Egyetlen öltés volt csupán, de kétórás műtétként éltem meg, miközben le kellett fognom a gyereket. Abba is belementem volna, hogy tulipánt hímezzenek a bokám fölé, csak Dusit hagyják békén. Azóta sem értem, hogyan lehetséges mindez, hogyan fut ki ilyenkor az erő az ember lábából. Miféle varázslat ez. Aztán már békésen kortyoltuk a kialkudott üdítőt a kórház előtt, a gyerek vigyorgott, és az én arcszínem is visszatért. Odahúztam magamhoz, és elnézést kértem tőle, hogy ezt én majd mindenkinek el fogom mesélni. De hát neked nem is fájt, nézett rám nevetve. Majd harminc év múlva beszélünk, feleltem neki magamban, és nagyot kortyoltam az üvegből.
