Ezek a millenniumi emlékmű Habsburgjai, nem? – mutatta a fotójukat lapunk külpolitikai rovatvezetője, aki kutyasétáltatás közben figyelt fel a rákosszentmihályi kertváros különös szoborgalériájára. Bizony igaza volt, vannak ott száműzött Habsburgok is. A csoport azonban még ennél is érdekesebb.
1951-ben kezdődött el a Hősök terén a súlyosan megsérült kolonnád rendbehozása és a központi szoborcsoport – Árpád és a hét vezér – kijavítása, két évre rá pedig sor kerülhetett a királygalériára is. 1953. május 21-én adta hírül a Magyar Nemzet, hogy a Habsburgokat nem teszik vissza az oszlopok közötti helyükre, hanem magyar uralkodókkal váltják fel őket: nem kerül vissza Mária Terézia, II. Lipót és I. Ferenc József szobra, „ez a három szobor a háború alatt különben is elpusztult (…), eltávolítják még I. Ferdinánd és III. Károly szobrait”. Így is lett, az 1958-ra elkészült emlékművön a Köröndről idehozott Bocskai István és Bethlen Gábor, valamint az újonnan megmintázott Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos váltotta a Habsburgokat.
Mégsem pusztultak el
A Köröndön azonban ma már csak egy szobor van meg az eredeti négy közül, Zrínyi Miklósé. Bethlen helyére Vak Bottyán került, Bocskaiéra Szondy György. Gróf Pálffy János, Magyarország egykori nádora, Habsburg-hű hadfi helyén – noha ő egyenesen Ferenc József megrendelésére kapott szobrot Budapesten – Balassi Bálint áll. De hová lett Pálffy? Jól gondolják: ott áll a FÖRI-telepen, ő az a parókás, mentés alak, baljában papírtekerccsel. (Peches szoboralak volt ez már a kezdet kezdetén is, első kijelölt alkotója, Szárnovszky Ferenc belehalt a tervét fogadó fanyalgásba, a hadvezért végül Senyei Károly mintázta meg.)
A rákosszentmihályi szoborgalériában áll még mellette három Habsburg: a világháborút ép bőrrel megúszó I. Ferdinánd (későreneszánsz ruhában) és III. Károly (parókában, palásttal), valamint az „elpusztult” Ferenc József. Csak II. Lipót alakja volt ugyanis valóban menthetetlen az ostrom után. Mária Terézia súlyosan sérült ugyan, de még 2002-ben – a frissen felállt baloldali kormány döntése nyomán – felújították, 2011-ben pedig, a Barokk Év apropóján elkerült Gödöllőre. Ferenc József sorsa ennél is kacifántosabb: első, huszáregyenruhás változatát (Füredi Richárd alkotását) 1919-ben összetörte az istenadta nép, a tíz évre rá felállított, immár Szent István-rendi díszöltözetet viselő alakot (Zala György művét) pedig a légnyomás állította fejre, így csúszott be a koponyája a vállai közé.
A rejtélyes ötödik
Van tehát három Habsburgunk, hozzájuk viszont négy bronz domborművünk a millenniumi emlékműről. II. Lipótnak nemcsak a figurája, láthatóan a táblája is elveszett – ezen azt a jelenetet kellene látnunk, amikor 1790-ben a magyar korona visszakerül Budára –, I. Ferdinándé pedig, amely Eger ostromát ábrázolja, már régóta Egerben van. A „vitam et sanguinem”-dombormű Mária Teréziához tartozik, a zentai csata III. Károlyhoz, a koronázás pedig, Erzsébet királynéval a háttérben, Ferenc Józsefhez. És a kakukktojás? Nos, ez minden bizonnyal a Dalmácia meghódítása, Könyves Kálmán eredeti domborműve – az ötvenes években kívánatosnak tetszhetett lecserélni arra a jelenetre, amikor a király épp megtiltja a boszorkányégetést.
Az ötödik szoboralakról viszont még nem ejtettünk szót: jámborhivatalnok-kinézetével erősen ki is lóg a sorból. Elég azonban belelapozni Liber Endre fővárosi szoborkataszterébe, hogy felismerjük: nem más ő, mint Bartha Miklós, erdélyi születésű, függetlenségi párti országgyűlési képviselő, konzervatív ellenzéki publicista, akinek halála után egy évtizeddel, 1914-ben közadakozásból állítottak szobrot – Istók János művét – a Városligetben. A bronzalak a háborút szinte sértetlenül megúszta, Bartha kérlelhetetlen antiszemitizmusa, sovinizmusa és munkásmozgalom-ellenessége indokolta az 1949 óta tartó raktári létet.
Jöhet a vissza-negyvennégyesítés?
A főváros különféle intézményeinél, majd a Budapest Galéria sülysápi raktárában töltötték ugyanis ezek a szobrok a huszadik század második felét (Lásd képünkön balra). Csak 2005-ben kerültek elő onnan, amikor felszámolták a létesítményt. Akkor az állomány egy részét Kiscellbe vitték, másokat Óbudára, ezeket a műveket pedig a Szabó öntészet telepére. Tavaly kellett nekik új helyet találni – tudtuk meg dr. Szerdahelyi Márktól, a Budapest Galéria köztéri műalkotásokkal foglalkozó osztályvezetőjétől –, mégpedig olyat, ahol nem kell fizetni a tárolásért, viszont biztonságban vannak. A Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság mindkét kritériumnak megfelel.
Más kérdés, hogy hogyan tovább. Ezek a köztérre szánt bronzok évtizedekig elállnak még a szentmihályi napon, de vajon a puszta raktározáson kívül lehet-e, kell-e tenni velük valamit? Amikor a ’44-es állapot mint viszonyítási alappont alkotmányba vésett szabály és városrendezési alapelv, fölmerülhet-e az ezredévi emlékmű vissza-negyvennégyesítése? Technikai akadálya aligha lenne a változtatásnak – Mária Teréziának is hiányzott nagyjából a fele, azóta pedig a semmiből alkották újjá az Andrássy-szobrot –, de támadhat-e igény a magyar államférfiak Habsburgra cserélésére, pusztán a „hitelesség” jegyében”? És ha már itt tartunk: lehet, hogy Bartha Miklósról eddig csupán megfeledkeztek?
