Berlin, 1986. február 11. Katonák, rendőrök, civil ruhás ügynökök nyüzsögtek a Glieneckei-hídnál, amely a Havel-folyó fölött összeköti Keletet és Nyugatot: a két német államot, a két világrendet. „A kémek hídjának” is nevezték (Brücke der Spione), mert a hidegháborús ellenségek ott cserélték ki lebukott hírszerzőiket. A szigorú biztonsági intézkedések közepette Nyugat-Berlin felé tartók között volt egy férfi, aki nem kémkedett. Politikai elítélt volt kilenc éven át, mert nyíltan bírálta a szovjet rendszert. Anatolij Boriszovics Scsaranszkij, az egyik legismertebb orosz ellenzéki végleg elhagyta a Szovjetuniót. Moszkvába legközelebb már izraeli miniszterként látogatott vissza, hogy a Bolsoj balettelőadása mellett régi celláját is megnézze.
Sztalino szülötte
Scsaranszkij a háború után, 1948-ban született Donyeckben – akkoriban Sztalinónak nevezték a kelet-ukrajnai várost. Ötéves, amikor meghal az istenként magasztalt névadó, „a népek bölcs vezére”. Arra eszmélt, hogy a szülei a hivatalos gyász közepette odahaza kicsit sem szomorkodnak emiatt. Sőt! Megkönnyebbültek, hiszen az öreg diktátor éppen a zsidó orvosok monstre kirakatperét készítette elő, az azt kísérő hecckampány pedig nem sok jóval kecsegtette a magukfajta asszimilált zsidókat. Ám az agyvérzés közbeszólt, olvadás következett, a fiú kivételesen békés időszakban nőtt fel.
Magyarországról három évvel később hallott először. „Apám az Amerika Hangja nevű rádiót hallgatta – bármilyen nehezen érthető volt is, hiszen zavarták az adást –, és onnan értesült, hogy a Vörös Hadsereg eltiporta az 1956-os budapesti forradalmat. Apám azt mondta, hogy ez nagyon nagy tragédia, és sírt, de azt is megmondta, hogy erről sem beszélhetünk senkinek”, emlékezett a hideg novemberi napokra. Akkoriban már csodagyereknek tartották, sakkban sorra verte a felnőtteket, 15 évesen lett szülővárosa bajnoka.
Szülei arra tanították, hogy egy zsidónak valamiben kiválónak kell lennie, mert egy jó orvos, matematikus, fizikus vagy sakkozó bizonyos fokú védettséget élvez a rendszer önkényével szemben.
Származásukat nem önszántukból tartották számon, hanem a hatósági előírásra. „Nem hagyták, hogy megfeledkezzünk róla, a szüleink személyi igazolványába az etnikai azonosítóhoz bejegyezték: zsidó. És ez sokféle hátrányos megkülönböztetéssel járt. Nincs mit csodálkozni, a szülők egyik legfőbb vágya az volt, hogy a gyerekeik igazolványában átírathassák a zsidó szót: oroszra, ukránra, örményre, bármire.”
Vaksakk a magánzárkában
Hruscsov bukása után rosszabbra fordultak a dolgok. Amikor az izraeli hadsereg az 1967-es hatnapos háborúban tönkreverte arab ellenségeit, a Szovjetunióban megint gyanúsak lettek a zsidók. Az újabb ideológiai kampány elvben a cionizmust ostorozta – mint a burzsoá nacionalizmus megnyilvánulását –, de a lapok Izrael-ellenes karikatúrái a náci propagandát idézték. Scsaranszkij ígéretesen haladt matematikusi pályáján, de rosszul viselte ezt a légkört, és 1973-ban úgy döntött, Izraelben akar letelepedni. Nem engedték. Ezernél több sorstársához hasonlóan „otkaznyik” lett – azokat nevezték így, akiktől a hatóságok megtagadták a kivándorlási engedélyt.
Egyre több zaklatásban volt része, ő pedig megelégelte a „kettős gondolkodást”, és tudatosan vállalta az ellenzéki aktivista hálátlan szerepét. Kiállt Szaharov akadémikus mellett, csatlakozott a Moszkvai Helsinki Csoporthoz, nyugati lapoknak nyilatkozva a szabad kivándorlás jogát követelte. Eleinte még barátságosan próbálták jobb belátásra bírni a KGB emberei. Emlékeztették, hogy tudósként kiváltságos az élete a Szovjetunióban, és újabb előnyöket ígértek, ha egy nagy nemzetközi sajtókonferencián hitet tesz a párt mellett, és elítéli Izraelt. Anatolij nemet mondott, és ezzel megpecsételte a sorsát.
Letartóztatták, a külföldi újságírókkal folytatott beszélgetésekből kémkedést, államtitkok kiszolgáltatását és hazaárulást kreáltak a vádiratban. Az ítéletet megfélemlítőnek szánta a bekeményítő Brezsnyev-éra: 13 év szabadságvesztés (1978). A lefortovói börtönben hosszú időt töltött magánzárkában. Hogy ne őrüljön bele az elszigeteltségbe, sakkozott. Persze nem tarthatott táblát és bábukat, fejben játszott, önmaga ellen. A The New York Times riporterének így emlékezett a vaksakkra, miután egy jeruzsálemi szimultánon legyőzte a világbajnok Garri Kaszparovot: „Több ezer partit játszottam, és mindet megnyertem.”
A permi kényszermunkatábor sem törte meg. Többször éhségsztrájkolt, fogvatartásának külföldi visszhangja egyre kínosabb lett a Szovjetuniónak. Gorbacsov hatalomra jutva még meg sem hirdette a peresztrojkát, de már szabadulni akart tőle. Az új főtitkár megállapodott Reagan amerikai elnökkel, hogy egy bonyolult fogolycsereügylet részeként Scsaranszkij elhagyhatja az országot. A kiszabadulásakor 38 éves férfi útja Nyugat-Berlinből Izraelbe vezetett, ahol hősként fogadták, Simon Peresz miniszterelnök várta a repülőtéren. Nevét Anatolijról Natanra változtatta (egyben a vezetéknevét is egyszerűsítette héber változatban: Saranszkij, nemzetközileg használt, angol átírásban Sharansky).
Natan, a héja
Kérdés a jereváni rádióhoz: a szovjet zsidók hány százaléka akar kivándorolni Izraelbe? A válasz: 120. Az összes zsidó plusz húsz százalék goj, aki inkább zsidónak vallja magát, hogy leléphessen. – Amit eredetileg viccnek szántak, próféciának bizonyult: a Szovjetunió széthullásakor tömeges exodus indult Izraelbe. Ez a zsidó államban is komoly társadalmi következményekkel járt: a mind népesebb oroszajkú közösség szavazatai választásokat dönthetnek el, kormányokat buktathatnak meg. Legismertebb képviselőjük, Saranszkij jelentős befolyásra tett szert.
Pártot alapított, beválasztották a Knesszetbe, több koalíciós kormányban kapott helyet. Ám keményvonalas izraeli politikusként már nem aratott olyan osztatlan tetszést szerte a világban, mint amikor a kommunista rendszer körme alatt volt tüske. „Héja” lett, ellenezte, hogy a „galambok” engedményeket tegyenek az araboknak. Támogatta a kelet-jeruzsálemi palesztin javak állami kisajátítását. Elutasította Ariel Saron miniszterelnök egyoldalú döntését a Gázai övezet feladásáról, tiltakozásul lemondott miniszteri posztjáról, és 2006-ban visszavonult a politizálástól.
Világi, jobboldali és/vagy orosz anyanyelvű szavazók körében töretlenül népszerű. Kerüli az olyan kényes témákat, mint Netanjahu korrupciós ügyei. A Los Angeles Times két éve arról kérdezte, mit gondol Orbán Viktor izraeli látogatásáról a rosszízű Soros-kampány után – erre is kitérő választ adott. Beszélt viszont Putyin orosz elnökről, akivel régebben többször is találkozott. „Azt mondta, mindig is támogatni fogja a zsidók jogát, hogy zsidókként élhessenek, és állja is a szavát. Nagyon szokatlan, hogy egy orosz vezető nem antiszemita. Ugyanakkor az emberi jogok harcosaként semmi jót nem mondhatok róla.”
Saranszkij legutóbb januárban a Jerusalem Postnak nyilatkozva figyelmeztetett, hogy Európában gyorsan romolhat a zsidók helyzete, rövid idő alatt elszabadulhat az antiszemitizmus. Példaként az 1930-as évek elejét említette, amikor a zsidóság természetes és szerves része volt a társadalomnak Franciaországtól Ukrajnáig, alig néhány évvel a holokauszt előtt. „Amilyen könnyen lerombolták és legyilkolták ezeket a közösségeket, megmutatja, mennyire vékony máz a kultúra, az emberség rétege a liberális Európában.”
